A közelmúltban napvilágot látott elképzelések szerint a kormányzat a 2014-2020 között rendelkezésre álló EU-s forrásokat 2018 végéig, 2019 elejéig teljes egészében el szeretné költeni, annak ellenére, hogy ezek a pénzek az n+3-as szabály következtében 2023-ig lehívhatók. Az uniós pénzek tervezett pályája egy „realista”, viszonylag egyenletes lehíváshoz képest várhatóan a következőképpen fog kinézni.

portfoli.hu

A nagy sietség okát keresve a hivatalos magyarázaton – mely szerint a kormány el akarja kerülni az előző uniós ciklus kellemetlen tapasztalatait, amikor csak nagyon lassan pörgött fel a kifizetés – gyorsan túl is léphetünk, hiszen ez meglehetősen gyenge érv a még nyolc évig elérhető pénzek három év alatti elköltésére. Ehelyett viszont érdemes az EU-támogatások makrogazdasági hatásaira fókuszálni, s erre tekintettel a magyar gazdaság elmúlt 6 évének teljesítményét is mérlegre tenni.

Elöljáróban rögtön érdemes megjegyezni, hogy korántsem mindegy, hogy az EU-s pénzek milyen konjunkturális helyzetben árasztják el a gazdaságot. Ha az EU-transzferek egyébként is prosperáló gazdaságban zúdulnak az országra, akkor a megjelenő nagyobb kereslet döntően inflációs nyomásra vezet, a jegybankot kamatemelésre késztetheti, s még az is előfordulhat, hogy a jelentős részben improduktív célokat szolgáló EU-s pénzek a gazdaság hosszú távú növekedési kilátásait nem javítják, hanem rontják.

A mostani recessziós időkben azonban – amikor a vállalatok többségének a piaci kereslet elégtelensége okoz gondot – a helyzet gyökeresen másképp fest. Az EU-s támogatások következtében jelentkező kereslet nem nagyobb inflációra, hanem nagyobb GDP-re és nagyobb foglalkoztatásra vezet. A gazdaság rövid távú növekedése szempontjából még annak sincs jelentősége, hogy az elköltött pénzek jó része improduktív célokat szolgál, s ezáltal nem járul hozzá a gazdaság hosszú távú növekedési potenciáljának emeléséhez. A rövid távú teljesítmény szempontjából csak a megjelenő piaci kereslet számít, valamint annak tovagyűrűző hatása, amit multiplikátor hatás néven tárgyal a közgazdasági szakirodalom.

Ami most számunkra az elmúlt és az előttünk álló évek tekintetében igazán lényeges az az, hogy az EU-transzferek hatása a jelenlegi helyzetben elképesztően nagy: egyszázalékos EU-transzfer hozzávetőlegesen két százalékkal nagyobb gazdasági teljesítmény elérését teszi lehetővé. (A szerző minderről részletesen írt itt.) Továbbá az is fontos, hogy a gazdaság növekedési ütemének szempontjából nem pusztán az EU-támogatások abszolút nagysága, hanem azok változása számít. Vagyis a növekedés generálásához a lehívott EU-s forrásoknak gyorsulniuk kell, évről évre nagyobbnak kell lenniük.

S pontosan ez történt nálunk az elmúlt években: a nettó EU támogatásokat a 2010. évi 3 százalékról (a GNI százalékában) 6 százalék özelébe sikerült tornászni 2015-re, ami nem mellesleg historikus jelentőséggel is bír, ugyanis az Európai Unió történetében ilyen mértékű támogatást közép-kelet-európai ország még sohasem kapott. Ám az elmúlt hat évet összességében tekintve mindennek ellenére is csak rendkívül szerény (átlagosan évi 1,5 százalék) növekedést tudtunk felmutatni, vagyis nekünk sikerült olyan „gazdasági modellt” alkotni, amelyben még szerény mértékű növekedés eléréséhez is történelmi léptékű EU-s pénzekre volt szükség. Ráadásul, ha ebből a gyengécske növekedésből a felpörgött EU-s transzferek makrogazdasági hatásait kiszűrjük, kiderül, hogy az elmúlt hat év növekedése zéró közelébe lassul (évi 0,3-0,4 százalékra), azaz a hatalmas EU-s pénzek nélkül megrekedtünk volna a 2009-es mélypont körüli szinten.

Ettől az évtől kezdődően azonban az események markáns fordulatot vesznek. A 2007-2013-as uniós költségvetési ciklus végleg lezárult, a 2014-2020-as új ciklus pedig a csúcsra járatott pénzlehíváshoz képest éves átlagban lényegesen kisebb EU-s forrás lehívását tenné lehetővé. S itt érkeztünk el a dolgok velejéhez: mivel az EU transzferek gazdasági teljesítményt befolyásoló hatása hatalmas, ezért már pusztán néhány százalékpontos visszaesés a támogatásokban a növekedési ütemet zéró közelébe – esetleg negatív tartományba – terelné. Ezzel viszont bárki számára rögtön kézzelfoghatóvá válna az, amit egyelőre csak a szakértők hajtogatnak: az ún. „magyar gazdasági modell” külföldi adófizetők pénzén nyugszik, amelyet az uniós transzferek köntösében juttatnak el számunkra.

Magyarország az EU-s források egyik legnagyobb haszonélvezőjeként történelmi lehetőséget kapott arra, hogy a 2008-ban kitörő válságból – amelyet az „évszázad válságának” is neveznek – megerősödve, stabil felzárkózási pályára lépve kerülhessen ki. Ehelyett viszont azt látjuk, hogy a növekedést a válság kitörését követő nyolcadik évben is az EU-s források determinálják, a magánszektor beruházásai messze a válság előtti szint alatt vannak, a GDP pedig – horribile dictu – mindössze 2,5 százalékkal nagyobb 2015-ben, mint 2008-ban volt. Az „elveszett évtized” immár nem rémálom, hanem maga a realitás előttünk.

Az elfuserált, voluntarista gazdaságpolitikáért azonban a piac, a piacgazdaság mindenképpen revánsot vesz, a számla benyújtását nem lehet elkerülni. Választási lehetőség csak a számla rendezési módjában és időzítésében maradt.

Az egyik lehetőség, hogy az EU-s támogatások lefutása bár némileg orrnehéz, ám egy viszonylag egyenletes pályát követ, mint azt a fenti ábrán láthatjuk. Egy ilyen pálya azonban – az elmúlt 2-3 évhez képest jóval kisebb EU-s pénzek következtében – a növekedési ütemet rövid időn belül és jelentősen visszavetné, „a magyar reformok működnek” illúziót pedig ezzel egyidejűleg darabjaira tépné. S ami még fontosabb: Magyarország polgárai számára még 2018 előtt feketén-fehéren megmutatná, hova is vezet az elmúlt évek gazdaságpolitikája valójában.

A másik lehetőség – ami egyúttal a kinyilvánított kormányzati szándék is – az elbaltázott gazdaságpolitika következményeit teljes egészében áttolni a 2018 utáni időkre, vagyis a 2023-ig lehívható összes uniós transzfert a következő három évben felhasználni, s ezzel a támogatásokat a korábban elért historikus magasság közelében tartani. Ezzel a növekedési ütem számottevő csökkenését átmenetileg sikerül ugyan elkerülni, ám cserébe az uniós források 2019-ben meredeken zéró közelébe fognak zuhanni, s egyik pillanatról a másikra olyan mértékű sokkhatás éri majd a gazdaságot – annak minden társadalmi és szociális következményével együtt –, amelyre legutóbb a rendszerváltás idején, 1990-ben volt példa.

Vitán felül áll, hogy a közgazdasági racionalitás szempontjából az első – illetve, ahhoz közeli – pálya megvalósítása lenne kívánatos, mi több, „növeli, ki elfödi a bajt”, mint azt Illyéstől is tudjuk. Ám az ilyen jellegű megfontolások a legkevésbé sem számítanak ma Magyarországon.

A szerző közgazdász, főiskolai tanár