Augusztus 28-án ismét hazánkba látogat az orosz államfő, ezúttal a dzsúdó-világbajnokság nyitóünnepségére. Putyin, a politikai show nagymestere állítólag pástra is lép majd az eseményen. De ha már itt jár, Orbánnal is négyszemközt tárgyal majd, idén másodszor, Orbán 2010-es hatalomra kerülése óta hetedszer.

Ennyi megbeszélnivalójuk aligha van. Vannak persze közös ügyek – a paksi bővítés, az akadozva közlekedő metrókocsik, a 2019-ben megújítandó hosszú távú gázszerződés –, ám ezek nem igazolják a legmagasabb szinten lényegében évente folytatott eszmecserét. Itt pedig megáll a tudomány. Spekulációk vannak: hogy Putyin zsarolja Orbánt (egy Moszkvában kallódó hatos kartonnal, egy 1994-es kompromattal, egy Gyurcsány által látott valamivel), hogy Orbán Moszkvával akarja finanszíroztatni az országot az EU-ból való kilépést követően, és hasonló zöldségek. Vagy hogy gondok vannak a paksi projekt haladásával, amiről, ha igaz, azért nem fogunk tudni, ha nem, akkor azért.

Orosz részről világos a történet. Kézzelfogható haszonra ugyan biztos nem számít Putyin – nem ringatja magát abba a hitbe például, hogy Magyarország (egyedül) megvétózza majd az Oroszország elleni EU-s szankciók megújítását –, a szimbolikus haszon viszont jelentős. Putyin belföldi közönségének a magyar kapcsolat bizonyítja, hogy az egyébként a Krím 2014-es annexiója óta eget rengető népszerűségnek örvendő putyini külpolitika nem eredményezte Oroszország teljes elszigetelődését. Az orosz lapok rendre “politikai szövetségként” hivatkoznak a magyar–orosz viszonyra, ezzel relativizálva (vagy kontextusba helyezve) azt a tényt, hogy a katonai szövetséget, amelynek Magyarország tagja (a NATO-t), stratégiai fenyegetésként említik az orosz biztonságpolitikai doktrínában.

Nemzetközileg pedig az adja a budapesti vizit jelentőségét, hogy szemléletesen bemutatja a NATO és az EU megosztottságát: felléphetnek ugyan ezek a szervezetek Oroszország expanzív ambícióival szemben, de nem számíthatnak lojalitásra saját tagjaiktól sem. Ez az “oszd meg és uralkodj” jól ismert elve, amelyet a putyini vezetés előszeretettel képvisel a külkapcsolatokban, kétoldalú megállapodások tömkelegével (köztük egy magyarral) igyekezve megtörni az EU ellenállását például a Török Áramlat néven rebrandelt, a Bizottság által egyszer már elkaszált Déli Áramlat gázvezeték ügyében is.

Magyar részről kevésbé nyilvánvaló, hogy mi motiválja a barátkozást Putyinnal. Ami halovány remény volt gazdasági haszonra az oroszokhoz való közeledésből, az az elmúlt években a szankciókkal és Oroszország meredek gazdasági lejtmenetével lényegében szertefoszlott. (Már a tízmilliárd eurós paksi hitel finanszírozása is kérdéseket vet fel Moszkvában.) Orbánnak nyilván nincsenek illúziói a magyar népesség nyugati elkötelezettségét vagy az EU-s források helyettesíthetetlenségét illetően. Egyensúlyozni próbál – ezt tudják a Kremlben is –, de nyugati elköteleződésünk fényében az egyensúlyozás állandó kompenzációt jelenthet csupán. Ahogy nyilván tudja azt is, hogy a magyar tárgyalási pozíció rendkívül gyenge, legyen szó akár gázról, akár a metróról, akár Paksról, éppen mert a vendégszeretetünkön – és annak szimbolikus jelentőségén, az egység megbontásán – kívül semmit sem tudunk adni az oroszoknak.

Persze Orbánnak is származhat némi belpolitikai haszna a kapcsolat szimbolikájából. Szeretjük vagy sem, Putyin nemzetközi popsztár, és aki vele mutatkozik, egyszerre remélhet haragot és bámulatot. A konkrét kontextusban pedig – amelyet “Brüsszel” és egyéb, a határainkon túli, a maguk megfoghatatlanságában rendkívül hasznos ellenségek kérlelhetetlen ekézése fémjelez, és amelyben nyugati vezetők szinte soha nem látogatnak Budapestre – nem árt egy erős barát.

A belpolitikai aprópénzre váltható, és a nyugatról jövő kritikával szembeni védekezést segíteni hivatott lózungok sorába tartozik a híd-szerep, amelyet Orbán Magyarországnak szán. Politikai abszurdum természetesen, hogy a magyar kormány szolgáljon mediátorként a Nyugat és Oroszország között; a Nyugat magállamai és az oroszok a saját csatornáikon kommunikálnak. De ahogy Orbán külpolitikájában általában, a Putyin-találkozó esetében is minden a stílus, semmi a tartalom. A cél az itthoni bázis kielégítése, és ez megér minden, a nemzetközi porondon ránk kiosztott büntetést.

Ez azonban önmagában nem magyarázza a kötelező éves vizitet, főleg nem az évi kettőt. Sokkal inkább magyarázza ezt az Orbán idei beszédeiből kirajzolódott, határozott nemzetközi politikai – nem stratégia, de – vízió: a Nyugat alkonya tézis. Úgy tűnik, a miniszterelnök őszintén hiszi, hogy az Európai Unió és az általa megtestesített nyugati, liberális világrend az utolsó kanyarhoz érkezett. Orbán olvasatát – a “nemzetek ébredését” – megerősítette a Brexit-népszavazás és a Trump-győzelem, és az egyre határozottabb, előbb Ukrajnában háborút kezdeményező, utóbb Szíriában beavatkozó orosz külpolitika is.

E Nyugat alkonya-tézis egyik főszereplője Putyin, másik pedig – mint legalábbis a legutóbbi tusványosi beszéd óta tudjuk – Orbán maga. Ők azok, akik idejében megérzik és nemzetközi politikai súlyukhoz mérten megülik a változás szelét: leszakítanak darabokat szomszédos országokból, vagy retorikailag keménykednek nyugat felé. Kimenete pedig egy valóban többpólusú világ lenne, amelyben Putyin Oroszországa az egyik pólus, mégpedig az, amelyhez Magyarországnak földrajzi helyzete és vezetőinek értékválasztása okán húznia érdemes. Ezért tehát a kompenzáció, ez a soklépéses folyamat, amelynek része például a magyar politikai szótár megújítása is.

Putyin nyomában immár Orbán is (sőt, Donald Trump is) “demokráciaexportról” beszél a NATO közel-keleti beavatkozásai kapcsán, egy év eleji brüsszeli beszédében pedig – Putyinhoz hasonlóan – “nyugati partnereinket” emlegette, a világ e fertályán megszokott “barátaink” helyett.

A probléma az, hogy a hintapolitika egy Magyarország kaliberű ország esetében akkor is a legrövidebb úton vezetne az összeomláshoz, ha a Nyugat lejtmenete történetesen valóban visszafordíthatatlan lenne. Azonban Orbán alighanem téved; a nyugati liberalizmus marad a helyén, legalábbis a most felnövő generációk életében. Akkor viszont a túlkompenzált nyugati elköteleződés és az ettől függő fejlődés – EU-s kohéziós pénzek, kiszámítható biztonság, stb. – visszaállításáért fog nagy árat fizetni az ország egy kormányváltást követően.

A szerző külpolitikai elemző.