Tóta W. Árpád
Tóta W. Árpád

Magyarországra visszajönni: szar.

Stanislaw Lemtől lopom a címet. Az ő űrhajósa azzal küzd meg, hogy otthon minden megváltozott száz év alatt. Én csak három hónapot töltöttem Bécsben, és az a bajom, hogy itt nem változott semmi. Hiú remény volt, viszont ha kétszáz kilométerre innen tök másképp lehet élni, akkor nem lehetetlen másmilyen országot csinálni. Akár már most lehetne olyanabb.

Hogyne, ott is vannak bajok, be vannak már vándorolva a migránsok, némelyik balhézik, a másik meg burkában akar villamost vezetni, és tessék, meg is jöttek a populisták dérrel-dúrral kormányra. Majd lesz ott is orbanizmus, erős kéz, disznóként ábrázolt Hókuszpók, és ők is rájönnek, hogy tök menő, ha a miniszterelnök felvásárolja az egész országot az utolsó Mozart-golyóig.

De hát ez nem lesz. Most van ez a kormány, és senkinek sem fordul meg a fejében, hogy ne lehetne leváltani, sőt addig is tiltakozni, szerveződni, kritizálni. Van sajtó, amely eztán is utánamegy a gyanús ügyeknek meg a bombasztikus hazugságoknak. Hiába vannak pillanatnyilag rossz állapotban az ellenzék pártjai, mert van rajtuk kívül is független, kritikára és a politika befolyásolására képes infrastruktúra. Ahogy vannak független intézmények, feladatát komolyan vevő elnök, bíróságok és civilek, akik korlátozzák a hatalmat. Ja, és van az egész mögött egy sikeres gazdaság, amelynek szereplői nem függnek az osztrák államtól, és nem kérik ki a véleményét arról, hol költsék el a bevételüket, kit alkalmazzanak vagy mit szponzoráljanak. Nem azon múlik, hogy Kurz vagy Strache úriemberebb-e a mi földesurainknál, hanem hogy nincs is módjuk megszállni az egész országot.

Így aztán háborítatlanul, szemtelen autonómiával működik a kultúra, a számtalan civil kezdeményezés, és nem hajlandók félni, hogy megütik a bokájukat, ha a szövegük nem passzol a kormány propagandájához. Nem a polgármesternek beszóló kisembernek kell megbánnia a Facebook-posztját, hanem a véletlenül rasszista vagy más vállalhatatlan szövegeket közzétevő képviselőknek.

És talán ez a legfontosabb különbség. Ebbe a legszörnyűbb a visszatérés. Az egyre hangosabb pisszegésbe. Mintha egy kazán hevülne túl mellettem. Néhány hivatásos politikus és aktivista szól már csak, és körülöttük egyre szaporodnak a gyáva majmok. Nem látnak, nem hallanak, főleg nem beszélnek. Süpped Magyarország abba, hogy ez már így marad, hogy nincs mit tenni, és hogy ennél jobb sosem lesz. Menekül a négy fal közé, vissza a belenyugvásba, az otthonok lovagvárak, ahová be lehet még zárkózni, és átvészelni a dinasztiát. Hátha békén hagynak, ha kussolok.

Sokat mesélek a fiamnak a nyolcvanas évekről, amikor én voltam ekkora. Arról, ahogy kifelé tárultak a kapuk. Ahogy ujjal kezdtünk mutogatni a piacon grasszáló szovjet tisztekre. Ahogy a hatalom visszavonult, és beismerte, hogy a zöldséges jobban ért nála a kereskedelemhez, és a tanár a tanításhoz. Ahogy rácsodálkoztunk arra, hogy a hanyatló Nyugaton mennyivel jobban élnek az emberek – sőt boldogabban. De azért boldogok voltunk mi is, mert egyre biztosabb volt, hogy odafelé tartunk, és ez lesz a jövőnk.

A jövő logikus volt. Szerveződött az ellenzék, mindjárt több táborban, sátrakban és az éledező nyilvánosságban mondta a magáét. Tudtuk, hogy az egypártrendszernek vége lesz, és onnantól a felszabadult nép millió hangon mondja el, mi fáj neki. A politika pedig kénytelen meghallani, és úgy rendezni, hogy ne fájjon. Hiszen az egész rendszerváltás lényege az volt, hogy a hatalmat korlátok és keretek közé szorítjuk, hogy többé ne kelljen félni tőle.

Nem számoltunk azzal, hogy jön a sárkányfűárus. És előbb úgy tesz, mint aki hallja, mi fáj, sőt meg is tudja oldani – aztán azon kezd dolgozni, hogy ne hallatsszon többé, mi fáj. Hogy ne legyenek más hangok, ne legyen sajtó, lehetőleg sátrakban ülésező ellenzék se legyen. Ne maradjon sehol egy árva millió forint, amiből másként gondolkodók ennivalót vehetnek a hatalom jóváhagyása nélkül. És ne legyen ételosztás se, hiszen itt senki sem éhezik.

Aki éhezőket etet, az kisebbségi véleményt képvisel, miszerint az illetők éhesek. Magyarország oda érkezett meg, hogy a kormány álláspontjával ellentétes megszólalás nemkívánatos. Csak a többségi véleménynek van helye. Így annak sincs, hogy meg kéne előbb számolni azt a véleményt, hátha mégsem többségi.

Ide visszatérni nem büszke gyönyörűség. Magyarországra visszajönni: szar. Jeges felismerése annak, hogy nem változott semmi három hónap és huszonhét év alatt. És talán száz év alatt sem fog.

A világ, az viszont változik, mint ahogy most is más innen kétszáz kilométerre. Mi, magyarok leszünk az űrhajósok, akik egy rég elfeledett, kinevetett társadalommodell gyermekeiként hüledezünk, hogy mik vannak. És próbáljuk nem észrevenni az elnéző mosolyokat, és illedelmesen megköszönni a banánt.

Stanislaw Lem űrhajósa rázós hazatérése után végül a szerelemben talál megnyugvást. De ez nem járható útja egy olyan országnak, amely a seggfejségre alapozza a stratégiáját. Ezért is kemény a landolás: meg kell keresni újra, mit is lehet szeretni ebben az országban. Aztán megvédeni, ami szerethető maradt.

HVG Pártoló Tagság program

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!