"Amikor meghalt, megéreztem azt az erőt, ami benne volt"

„A nagymamámmal ugyan, de önálló életet élek egy saját lakás­ban. Nem vágytam arra, hogy 18 évesen ilyen hirtelen kelljen felnőnöm, és az anyukám gyászolása mellett még ennek a ne­hézsége is a nyakamba szakadjon, de ezt hozta az élet. Anyu a legjobb barátnőm volt. Kettesben éltünk, mert pár évvel korábban elvált aputól, így egészen közel kerültünk egymáshoz. A válásuk előtt is sokat voltunk kettesben, mert apu hajóskapitány, minden második hónapot külföldön töltött.

Anyunak mellrákja lett, megműtötték, sugárkezelést kapott, a kemoterápiát viszont nem vállalta. Egy darabig jól volt, dolgozott is, hittünk a gyógyulásában. Aztán kiderült, hogy tüdőrákja van, majd fél éven belül az agyáig is eljutott a daganat.

Ekkor még csak 16 voltam, nem tudtam ellátni a háztartást, ugyanakkor muszáj volt iskolába járnom, teljesítenem, ezért anyu édesanyja felköltözött hozzánk vidékről. Kipróbáltunk minden alternatív kezelést és szert, az apukám mindent megvett, amire szükségünk volt, sajnos hiába. Egyik napról a másikra rohamosan romlani kezdett anyu állapota, egyre többször kellett kórházba vinnünk.

Ezekre a rossz élményekre nem szívesen emlékszem, mégis sokszor bevillannak a képek, és még ma is elkeserítenek. Például amikor két órán keresztül vártuk a mentőt, mert azt mondták, van annál fontosabb is, mint hogy az anyukám rosszul van, vagy amikor a hideg folyosón másfél órát várakoztatták, és a kutya nem ment oda hozzá, nem kapott ágyat, de még egy normális széket sem. Vagy amikor elküldték, hogy nincsen hely, ezt azóta se tudom megérteni.

Végül a háziorvosunk, akit nagyon szerettünk, el tudta in­tézni, hogy az anyukám bekerülhessen a László kórház hospice osztályára. Itt megtudtam, milyen az, ha emberségesen bánnak a betegekkel. Megkérdezték tőle, hogy van, mire van szüksége. Kedvesen szóltak hozzá, nem olyan otromba módon, ahogyan egy másik kórházban. Ráadásul nem fogadtak el pénzt, pedig szívesen adtunk volna.

Akkor már próbáltak felkészíteni az orvosok a legrosszabbra. De erre nem lehet sehogy felkészülni, hát hogyan lehetne? Mindig beszélgettünk anyuval, ráadásul angolul gyakoroltunk, mert szellemileg teljesen ép volt. Aztán hirtelen leépült az agya, nem tudta, ki vagyok én, ki a nagymamám.