„Chappell Roan az egyetlen név az idei Szigeten, akiért pénzt is kiadnék, hogy lássam” – beszéltük a fesztivál elején egy barátommal. Akkor biztosra vettem, hogy a 27 éves, leszbikus amerikai énekesnő minimum egy hatalmas szivárványos zászlóval lép majd színpadra és nagyobb összegben mertem volna fogadni, hogy lesz valami üzenete a budapesti közönségnek a betiltani próbált Pride évében.
De Chappell nem szorult rá, hogy ilyen olcsó trükkökkel nyerje meg magának a közönséget, a másfél órás koncert alatt mindössze kétszer szólalt meg. „Őszintén szólva nem tudom, hogy mit szabad mondanom. De abban biztos vagyok, hogy nem megyünk sehova. Ezt értse mindenki, ahogy akarja, de úgyis tudjátok, mire gondolok” – mindössze ennyi kiszólást engedett meg magának az LMBTQ-közösség láthatóságáról, igaz, beszéltek helyette a számai és a közönség reakciója.
Első és jelenleg egyetlen, „The Rise and Fall of a Midwest Princess” című albuma az énekesnő identitáskeresését mutatja be: hogyan élte meg, hogy a konzervatív, Missouri állambeli kisvárosból Kaliforniába került, és hogyan jött rá fokozatosan, hogy a nőkhöz vonzódik. Ideális történet lenne ez egy Netflix-sorozathoz, ha pedig hozzávesszük a boszorkány tematikájú díszletet, még nehezebb elhinni, hogy egy nagyon is valóságos útkeresés elevenedik meg előttünk a színpadon. Bár Chappell Roan minden bizonnyal nem várta, hogy a Sziget közönsége (vagy bárki) validálja a szexualitását, volt valami katartikus abban, ahogy tízezrek ordították vele azt a sort, ahol arról énekel, hogyan szexelt egy autó anyósülésén egy nővel.
Reviczky Zsolt
A látványos színpadkép és a popslágerek önmagukban is elegek lettek volna ahhoz, hogy az énekesnő az utolsó nap headlinereként lezárja a fesztivált, de két lassú számában megmutatta azt is, énekelni legalább olyan jól tud, mint showt csinálni. Az egyik, talán legmeghatóbb dala közben jutott először ideje arra is, hogy jobban szemügyre vegye a fesztivált, majd hitetlenkedve kérdezte a közönségtől, hogy tényleg egy bungee jumping tornyot lát-e a nagyszínpaddal szemben. A heves bólogatásra pedig csak nevetve annyit mondott, „őrület, én itt éneklem a Kaleidoscope-ot, közben valaki épp ugrik”.
Önmagában az, hogy egy tehetséges énekesnő slágereket énekel és jó műsort csinál a Szigeten, nem nagy dolog. De Chappell Roan mindezek mellett valahogy át tudta adni azt az érzést a tömegnek, milyen is az, amikor nem próbálunk férfiaknak tetszeni és ezzel párhuzamosan tökéletes biztonságban érezhetjük magunkat.
Én legalábbis úgy képzelem, hogy ha nem létezne a „male gaze”, vagyis a férfias, nőket szexualizáló világkép, akkor a világ valahogy úgy nézne ki, mint egy Chappell Roan koncert. Mert bár több barátommal is szigorúan napszemüvegben tettük meg a Szigetig vezető utat, hogy véletlenül se nézzenek ránk furcsán az utcán a – magunkhoz képest – extrém, rózsaszín, illetve szivárványos sminkünk miatt, ez az érzés azonnal eltűnt, amint beértünk a fesztiválra. Amikor pedig megláttuk Roan élénkkékre és aranyra mázolt arcát a kivetítőn, még jót is nevettük magunkon, amiért egy pillanatig is azt hittük, mi tettünk ki magunkért.
A társadalomtudományok szerint ugyanennek a male gazenek „köszönhetjük” a szépségideál fogalmát is, többek között a 90-60-90-es, teljesen szürreális testképet, és azt a – szerencsésebb esetben – ki nem mondott elvárást, hogy egy nőnek azért kell szépnek és szexinek lennie, hogy a férfiaknak tetsszen. Chappell Roan ezt a férfi tekintetet zárta ki teljesen, amikor jelmezt választott, ruhája felső része egy arcot ábrázolt, amelyből átöltözés után csak egy szempár maradt meg, amivel mintha azt üzente volna, bőven elég neki, ha a saját ízlésvilága szerint szexi. Ebben a helyzetben pedig annyira kényelmesen érezte magát, hogy valószínűleg nem volt olyan fesztiválozó, aki a koncert alatt nem állapította meg legalább magában, mennyire jó nő.
Pedig a hatalmas, göndör, (festett) vörös hajzuhatag, a már említett smink és a látványos jelmez mind olyan elemek a megjelenésében, amelyek a szó hagyományos értelmében véve nem szexik. Az iróniát csak fokozta, hogy szoknyája szabását a 16-17. századi divat inspirálta, a fűzők és egymásra rétegezett szoknyák márpedig híresen kényelmetlenek voltak, egyetlen céljuk az volt, hogy a nők alakját „tökéletesre” formálják.
Reviczky Zsolt
Aki járt már kocsma női mosdójában, pontosan tudja, hogy egy női közegben nem kell sok ahhoz, hogy valaki akár vadidegeneknek megnyíljon az aktuális szerelmi csalódásaival kapcsolatban. „A fiúk bénák, lánnyal meg még nem próbáltam” – énekli Chappell Roan „Naked in Manhattan” című dalában, tökéletes helyzetet teremtve ahhoz, hogy a koncert közepén is spontán kialakuljanak ilyen beszélgetések, ahol egymásra licitálva lehet lelkizni a számok közötti pár másodperces szünetekben.
A fent leírt bizalmas, biztonságos, heteroszexuális férfiaktól mentes fiktív helynek egy másik dalában nevet is ad Chappell Roan. A Los Angeles-i melegbár inspirálta „Pink Pony Club” a megjelenése óta LMBTQ-himnusszá vált és amikor már azt hittük, nem lehet nagyobb sláger, az énekesnő Elton Johnnal közösen adta elő az idei Oscar-gála afterpartiján. Ahogyan albuma számos száma, ez is önmaga elfogadásáról és a szexualitása megéléséről szól és ragaszkodik hozzá, hogy minden aggodalom és kritika dacára is táncoljon tovább a Pink Pony Clubban. Stílusosan ezzel a számmal zárta koncertjét, amiről távozóban bennünk is az az érzés maradt meg, hogy ebben a környezetben mi is a végtelenségig tudnánk táncolni.
