A Vencel téri rendőrattak után nem látszott, bársonyos marad-e a csehszlovák forradalom

Napról napra növekvő társadalmi elégedetlenség, hatalmas utcai tüntetések, sztrájkok és sztrájkfelhívások jelzik: egyre nagyobb erkölcsi nyomás nehezedik a csehszlovák vezetésre, változtasson a hatalom gyakorlásának a brezsnyevi időkre emlékeztető módszerein. Prága egyelőre — legalábbis lapzártakor még ez volt a gyakorlat — a gazdaságirányítás kozmetikázásával véli azt a látszatot kelteni, hogy megérti az idők szavát. E sorok nyomdába adásakor teljes a bizonytalanság.

Huszita szekérvár — sokan jellemzik így ma Csehszlovákia helyzetét Kelet- Közép-Európában a Honecker- és a Zsivkov-féle vezetés bukása után. Milos Jakes és garnitúrája, a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) vezetői napjainkban — csakúgy, mint elődeik 1929- ben, 1948-ban és 1969-ben — válaszút elé kerültek: a kommunista ortodoxia és a liberalizálás, a reform között kell dönteniük. A korábbi kísérletek — főként szovjet befolyásra — az előbbi győzelméhez vezettek. Jelenleg azonban — s ez sokkoló Prágára nézve — a Szovjetunió hordozza a reform zászlaját.

A ma is nagyrészt harcias konzervatív erőkből álló csehszlovák vezetés óvatos változásokat kezdeményezett. Bár nyilvánvaló, hogy majdnem húsz év kemény reformellenesség után a CSKP vezetősége nem lett egyik napról a másikra a reform híve, a megkezdett átalakítás folytán ma a társadalmi légkör már nem azonos a korábbival. Egyes társadalmi csoportok szabadabban fejezik ki véleményüket, a félelem kisebb, a párt és az állam befolyása láthatóan csökken. Bár az ellenzék szerepe jelentősen megnőtt, a hatalom eddig nem volt hajlandó semmilyen kompromisszumra, párbeszédre. A rendszer megkezdett kozmetikázása mindeközben nem elégítette ki sem a közembert, sem az ellenzéket.