HVG: Marlene Dietrich német színész-énekesnővel 1988-ban, halála előtt négy évvel hosszan beszélgetett telefonon. Ebből készítette el az idén a Randevú Marlenével című estjét. Miért várt ilyen sokáig, hogy közkinccsé tegye a személyes élményeit?
Ute Lemper: Akkoriban Sally Bowles szerepét játszottam a Kabaréban Párizsban, és Kurt Weill-daloknak köszönhetően ismert voltam. Az újságok úgy írtak rólam, mint az új Marlenéről. Zavart, hogy egy legendához hasonlítanak. Levelet írtam az akkor 87 éves Dietrichnek szabadkozva a sajtó kéretlen összevetése miatt. Egy hónappal később felhívott, és megdöbbenésemre hosszasan elbeszélgetett velem zenéről, költészetről, Brechtről, Rilkéről, a szeretőiről, a Németországgal megszakított kapcsolatáról. Szarkasztikus humor, düh, fájdalom, elkeseredés érződött a hangjából. Mély érzelmi nyomokat hagyott bennem a feltárulkozása, az őszintesége. A lelkembe véstem a szavait, de kellett a távolság, hogy korban, tapasztalatokban éretten megértsem és megosszam a közönséggel a magam személyes Dietrichjét.
HVG: Dietrich szabad lelkű, morális tartású dívaként a maszkja mögött mélyen emberi volt. Érez vele rokonságot?
