A titkosrendőrség miatt írta virágnyelven több fontos mondatát is Hegel

Pezsgőt bontott minden július 14-én, az 1789-es francia forradalom évfordulóin. Így mutatja be hősét a legújabb Hegel-életrajz szerzője, Klaus Vieweg jénai filozófusprofesszor. A könyvet a 2020-as jubileum, Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófus születése 250. évfordulója elé időzítették. Forradalmárként, republikánusként, a szabadság híveként, veszélyes életet élő politikai gondolkodóként írja le az egykori – Jénában is tevékenykedő – kollégát a biográfia bevezetőjében a szerző.

Manapság valószínűleg kevés olvasó vonhatja le ezt a következtetést. Hegel szövegei nem pusztán nehezen emészthetők – még a filozófusok mezőnyében megszokott szinthez képest is –, hanem helyenként magukon viselik a korabeli porosz cenzúra és a titkosrendőrségi megfigyelés nyomait is: többféleképpen értelmezhető virágnyelven íródott egyik-másik fontos passzus.

Várható tehát, hogy a jubileumi évben ismét felélénkül a vita: vajon maga Hegel a jobb- vagy a baloldali hegeliánusok közé sorolható-e – elmélkedett nemrég a hamburgi Der Spiegel hasábjain egy filozófus végzettségű újságíró és költő, Elke Schmitter. Cikkében ő maga nem marad adós a válasszal.

A vitatott tézisek példájaként idézi ezt a formulát:

Ami észszerű, az valóságos, és ami valóságos, az észszerű.

A fontos mondat Hegel egyik késői művéből, rövid címén a Jogfilozófiából való.

A laikus szemmel rejtélyes megfogalmazást Hegel bírálói a porosz állam előtti behódolásként, netán a titkosrendőrség irányába tett gesztusként értelmezik – fejtegeti Schmitter. Ő azonban a háttér ismeretében azt a megfejtést választja, amely szerint a valóságos (azaz fontos, lényegi, magasabb rendű) ideák valóra váltása a politika feladata.