Michelle Obama: Így lettem, 2. rész - "Fogtam a tűt és beleszúrtam a lábamba"

A Gordonban Barackkal mindig rendes vacsorát rendeltünk, előétellel és desszerttel is. Martinit ittunk, előételt eszegettünk. A főétel mellé finom bort választottunk. Elégedetten, talán egy kissé kapatosan is, semmiségekről beszélgettünk. Ahogy közeledett a vacsora vége, Barack elmosolyodott, és a házasságra terelte a szót. A kezemért nyúlt, elmondta, hogy teljes lényével szeret, de ennek ellenére nem igazán látja az egész értelmét.

Azonnal az arcomba tolult a vér. Mintha egy gombot nyomott volna meg – azta nagy, villogó, figyelmeztető táblákkal és kiürítési térképekkel körülvett piros gombot, amilyen az atomerőművekben lehet. Komolyan? Muszáj ezt pont most? Igen, muszáj volt. Már ezerszer végigmentünk a házasság elméleti megvitatásán, és soha semmi nem változott. Én hagyománykövető voltam, Barack nem. Egyértelműnek tűnt, hogy egyikünk sem fog visszakozni.

Ennek ellenére mindez nem akadályozott meg bennünket – mégiscsak két jogászról volt szó –, hogy nagy elánnal elővegyük ismét a kérdést. A puccos vacsorájukat élvező sportzakós urak és elegáns hölgyek között igyekeztem halkan, higgadtan beszélni.

– Ha elköteleződnénk – mondtam a tőlem telhető legnyugodtabban –, miért ne tennénk hivatalossá? A méltóságod mely részét sértené? Innentől már a régi vita jól ismert köreit futottuk. Számít a házasság? Miért számít? Mi a baj Barackkal? Mi a baj velem? Milyen jövő vár ránk, ha még ezt sem tudjuk megbeszélni? Nem veszekedtünk, de vitáztunk, mégpedig jogászstílusban. Ütöttünk és visszaütöttünk, ízekre szedtük a kérdést, és minden aspektusát megvizsgáltuk, habár egyértelműen én voltam jobban feltüzelve.

Michelle Obama: Így lettem, 1. rész - Mákszemek egy rizzsel teli tálban

Több részben mutatjuk be a HVG Könyvek által kiadott bestsellert, Michelle Obama Így lettem című memoárját. Hogy tapasztalta meg a szegényes, ám védett burokban élő afroamerikai kislány először a világ egyenlőtlenségét, s ezzel dacolva végül hogy menetelt be a világ egyik leghíresebb egyetemére, majd szülővárosa legmenőbb jogi irodájába?

Végül odajött a pincér egy desszertestányérral, amelyet ezüst búra fedett. Odacsúsztatta elém, és felemelte a fedelet. Már-már túl ingerült voltam ahhoz, hogy lenézzek, de amikor odapillantottam, a csokoládétorta helyén egy sötét bársonydobozkát láttam. Benne pedig egy gyémántgyűrűt. Barack huncutul nézett rám. Csőbe húzott. Az egész csak egy nagy trükk volt.

Sok nő számára, köztük számomra is, a „feleség” szó többletjelentéssel rendelkezik. Története van. Annak, aki hozzám hasonlóan az 1960–70-esévekben nőtt fel, a feleség egyet jelentett azokkal a fehér asszonyokkal, akik a televízióban látott vígjátékokban tűntek fel – vidámak, jól fésültek,a fűzőtől karcsúak. Otthon maradtak, a gyerekeikkel foglalkoztak, és időre megfőzték a vacsorát. Előfordult ugyan, hogy rákaptak a sherryre, vagy évődtek a porszívókkal házaló ügynökkel, de az izgalom itt véget is ért.

Természetesen a sors iróniája, hogy én ezeket a műsorokat a Euclid Avenue-n, a nappalinkban néztem, miközben a saját háztartásbeli édesanyám egy zokszó nélkül főzte a vacsorát, amíg a saját jóvágású édesapám a foteljában pihent a hosszú munkanap végén. A szüleim élete pontosan olyan hagyományos volt, mint amit a tévében láttam. Ami azt illeti, Barack néha viccesen meg is jegyzi, hogy a neveltetésem a Leave it to Beaver sorozat 10 fekete verziója, mert a South Shore-i Robinsonok pont olyan mértékletesek és fiatalosak, mint a mayfieldi Cleaver család. Csak persze mi Cleaverék szegényebb változata voltunk, hiszen apa, Mr. Cleaverrel ellentétben, nem öltönyben, hanem a városi alkalmazottak kék zubbonyában járt.

Barack megjegyzésébe mindig egy csepp irigység vegyül, hiszen az ő gyerekkora merőben más volt, de így utasítja el azt a mélyen gyökerező sztereotípiát is, hogy az afroamerikaiak szükségszerűen szétesett családokban élnek, és valamiért képtelenek vagyunk megélni ugyanazt a stabil, középosztálybeli álmot, mint fehér szomszédaink.

Nem, nem tartottam jó ötletnek, hogy Barack induljon a hivatali pozícióért. A konkrét érvem mindig az adott helyzet függvényében változott, amikor ez a kérdés épp felmerült, de a hozzáállásom sosem, ahogyan a földbe gyökerezett mamutfenyő sem mozdul. Ugyanakkor látható, hogy semmire sem mentem vele. 1996-ban az illinois-i szenátus esetében a következő érveket sorakoztattam fel: nem tartom sokra a politikusokat, éppen ezért nem rajongok azért az ötletért sem, hogy a férjemből politikus legyen.

A politikáról többnyire az újságokból tájékozódtam, és ez alapján semmi sem tűnt különösképpen jónak vagy produktívnak. Barátságom Santita Jacksonnal adott némi ízelítőt abból, hogy a politikusoknak milyen sokat kell távol lenniük az otthonuktól. A törvényhozókra jobbára úgy gondoltam, mint holmi páncélos teknősökre, akiknek vastag a bőrük, lassan mozognak, és az önös érdek hajtja őket. Úgy véltem, Barack túl őszinte, túl sok merész terve van ahhoz, hogy elviselje azt a kemény, időhúzó gyűlölködést, amely a springfieldi kupolás székházban munkált.

A szívem mélyén hittem, hogy van jobb megoldás is arra, hogy egy jó ember hatással legyen a környezetére. Egészen őszintén pedig úgy gondoltam, hogy elevenen fogják felfalni. A tudatom mélyén azonban már sorakoztak az ellenérvek is. Ha Barack hisz abban, hogy helye van a politikában, ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Ki vagyok én, hogy elfojtsam az ötletet, még mielőtt egyáltalán megróbálta volna? Végül is ő az egyetlen ember, aki biztatott, amikor ott akartam hagyni a jogászi karrieremet, és ugyan megvoltak a maga aggályai azzal kapcsolatban, hogy a városházán vállaljak állást, de ennek ellenére támogatott.

Most pedig ő az, aki több munkahelyen is dolgozik, részben azért, hogy kompenzálja az alacsonyabb fizetésemet, amit elfogadtam, hogy teljes munkaidőben lehessek jótevő a Public Alliesnál. Az együtt töltött hat év alatt egyszer sem kételkedett a megérzéseimben vagy a képességeimben. A reakciója mindig ugyanaz volt:

„Nyugi. Meg tudod csinálni. Majd megoldjuk valahogy.”