A Gordonban Barackkal mindig rendes vacsorát rendeltünk, előétellel és desszerttel is. Martinit ittunk, előételt eszegettünk. A főétel mellé finom bort választottunk. Elégedetten, talán egy kissé kapatosan is, semmiségekről beszélgettünk. Ahogy közeledett a vacsora vége, Barack elmosolyodott, és a házasságra terelte a szót. A kezemért nyúlt, elmondta, hogy teljes lényével szeret, de ennek ellenére nem igazán látja az egész értelmét.
Azonnal az arcomba tolult a vér. Mintha egy gombot nyomott volna meg – azta nagy, villogó, figyelmeztető táblákkal és kiürítési térképekkel körülvett piros gombot, amilyen az atomerőművekben lehet. Komolyan? Muszáj ezt pont most? Igen, muszáj volt. Már ezerszer végigmentünk a házasság elméleti megvitatásán, és soha semmi nem változott. Én hagyománykövető voltam, Barack nem. Egyértelműnek tűnt, hogy egyikünk sem fog visszakozni.
Ennek ellenére mindez nem akadályozott meg bennünket – mégiscsak két jogászról volt szó –, hogy nagy elánnal elővegyük ismét a kérdést. A puccos vacsorájukat élvező sportzakós urak és elegáns hölgyek között igyekeztem halkan, higgadtan beszélni.
– Ha elköteleződnénk – mondtam a tőlem telhető legnyugodtabban –, miért ne tennénk hivatalossá? A méltóságod mely részét sértené? Innentől már a régi vita jól ismert köreit futottuk. Számít a házasság? Miért számít? Mi a baj Barackkal? Mi a baj velem? Milyen jövő vár ránk, ha még ezt sem tudjuk megbeszélni? Nem veszekedtünk, de vitáztunk, mégpedig jogászstílusban. Ütöttünk és visszaütöttünk, ízekre szedtük a kérdést, és minden aspektusát megvizsgáltuk, habár egyértelműen én voltam jobban feltüzelve.
Michelle Obama: Így lettem, 1. rész - Mákszemek egy rizzsel teli tálban
Több részben mutatjuk be a HVG Könyvek által kiadott bestsellert, Michelle Obama Így lettem című memoárját. Hogy tapasztalta meg a szegényes, ám védett burokban élő afroamerikai kislány először a világ egyenlőtlenségét, s ezzel dacolva végül hogy menetelt be a világ egyik leghíresebb egyetemére, majd szülővárosa legmenőbb jogi irodájába?
Végül odajött a pincér egy desszertestányérral, amelyet ezüst búra fedett. Odacsúsztatta elém, és felemelte a fedelet. Már-már túl ingerült voltam ahhoz, hogy lenézzek, de amikor odapillantottam, a csokoládétorta helyén egy sötét bársonydobozkát láttam. Benne pedig egy gyémántgyűrűt. Barack huncutul nézett rám. Csőbe húzott. Az egész csak egy nagy trükk volt.
Szemelvények Michelle Obama önéletrajzi könyvéből
Elég jó vagyok-e? Ez a kétely gyötörte a kisdiákként még gyermekorvosnak készülő Michelle Robinsont, aki Chicago feketék lakta munkásnegyedéből dacos elszántsággal küzdötte be magát a város első tehetséggondozó gimnáziumába, majd az afroamerikai lányok számára az 1980-as években szinte elérhetetlen Princetoni Egyetemre és a Harvard jogi karára. A 2009 és 2017 között az Amerikai Egyesült Államok első afroamerikai First Ladyjévé lett Michelle Obama ma már az egyik leghaszontalanabb kérdésnek gondolja, amit egy felnőtt egy gyereknek feltehet, hogy mi leszel, ha nagy leszel? Mintha a felnőttkor lenne a végállomás, mintha egy adott ponton valamivé válnánk, és ezzel vége is lenne.Michelle Obama Így lettem című önéletrajza minden egyes sorával cáfolja ezt a statikusságot. Az Így lettem önmagam, Így lettünk mi, Így lettem jobb című fejezetekből megtudhatjuk, hogyan törte át a sokáig csak mások elvárásainak megfelelni igyekvő kislány az üvegplafont, hogy ismerkedett meg a már egyetemista korában is nagymenő Barack Obamával, milyen kríziseken ment keresztül a házasságuk, milyen ambivalensen viszonyult férje politikai ambícióihoz és miként formálta át a felismerés, hogy nem elég egyénileg kitörni a szorult helyzetből, a szorult helyzet felszámolása sokkal nemesebb feladat.Szemelvénysorozatunk többi részét itt olvashatja.
Sok nő számára, köztük számomra is, a „feleség” szó többletjelentéssel rendelkezik. Története van. Annak, aki hozzám hasonlóan az 1960–70-esévekben nőtt fel, a feleség egyet jelentett azokkal a fehér asszonyokkal, akik a televízióban látott vígjátékokban tűntek fel – vidámak, jól fésültek,a fűzőtől karcsúak. Otthon maradtak, a gyerekeikkel foglalkoztak, és időre megfőzték a vacsorát. Előfordult ugyan, hogy rákaptak a sherryre, vagy évődtek a porszívókkal házaló ügynökkel, de az izgalom itt véget is ért.
Természetesen a sors iróniája, hogy én ezeket a műsorokat a Euclid Avenue-n, a nappalinkban néztem, miközben a saját háztartásbeli édesanyám egy zokszó nélkül főzte a vacsorát, amíg a saját jóvágású édesapám a foteljában pihent a hosszú munkanap végén. A szüleim élete pontosan olyan hagyományos volt, mint amit a tévében láttam. Ami azt illeti, Barack néha viccesen meg is jegyzi, hogy a neveltetésem a Leave it to Beaver sorozat 10 fekete verziója, mert a South Shore-i Robinsonok pont olyan mértékletesek és fiatalosak, mint a mayfieldi Cleaver család. Csak persze mi Cleaverék szegényebb változata voltunk, hiszen apa, Mr. Cleaverrel ellentétben, nem öltönyben, hanem a városi alkalmazottak kék zubbonyában járt.
Barack megjegyzésébe mindig egy csepp irigység vegyül, hiszen az ő gyerekkora merőben más volt, de így utasítja el azt a mélyen gyökerező sztereotípiát is, hogy az afroamerikaiak szükségszerűen szétesett családokban élnek, és valamiért képtelenek vagyunk megélni ugyanazt a stabil, középosztálybeli álmot, mint fehér szomszédaink.
Nem, nem tartottam jó ötletnek, hogy Barack induljon a hivatali pozícióért. A konkrét érvem mindig az adott helyzet függvényében változott, amikor ez a kérdés épp felmerült, de a hozzáállásom sosem, ahogyan a földbe gyökerezett mamutfenyő sem mozdul. Ugyanakkor látható, hogy semmire sem mentem vele. 1996-ban az illinois-i szenátus esetében a következő érveket sorakoztattam fel: nem tartom sokra a politikusokat, éppen ezért nem rajongok azért az ötletért sem, hogy a férjemből politikus legyen.
A politikáról többnyire az újságokból tájékozódtam, és ez alapján semmi sem tűnt különösképpen jónak vagy produktívnak. Barátságom Santita Jacksonnal adott némi ízelítőt abból, hogy a politikusoknak milyen sokat kell távol lenniük az otthonuktól. A törvényhozókra jobbára úgy gondoltam, mint holmi páncélos teknősökre, akiknek vastag a bőrük, lassan mozognak, és az önös érdek hajtja őket. Úgy véltem, Barack túl őszinte, túl sok merész terve van ahhoz, hogy elviselje azt a kemény, időhúzó gyűlölködést, amely a springfieldi kupolás székházban munkált.
A szívem mélyén hittem, hogy van jobb megoldás is arra, hogy egy jó ember hatással legyen a környezetére. Egészen őszintén pedig úgy gondoltam, hogy elevenen fogják felfalni. A tudatom mélyén azonban már sorakoztak az ellenérvek is. Ha Barack hisz abban, hogy helye van a politikában, ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Ki vagyok én, hogy elfojtsam az ötletet, még mielőtt egyáltalán megróbálta volna? Végül is ő az egyetlen ember, aki biztatott, amikor ott akartam hagyni a jogászi karrieremet, és ugyan megvoltak a maga aggályai azzal kapcsolatban, hogy a városházán vállaljak állást, de ennek ellenére támogatott.
Most pedig ő az, aki több munkahelyen is dolgozik, részben azért, hogy kompenzálja az alacsonyabb fizetésemet, amit elfogadtam, hogy teljes munkaidőben lehessek jótevő a Public Alliesnál. Az együtt töltött hat év alatt egyszer sem kételkedett a megérzéseimben vagy a képességeimben. A reakciója mindig ugyanaz volt:
„Nyugi. Meg tudod csinálni. Majd megoldjuk valahogy.”
