Michelle Obama: Így lettem, 1. rész – Mákszemek egy rizzsel teli tálban

Nem emlékszem, hogy ki és milyen sorrendben játszott aznap. Csak azt tudom, hogy amikor rám került a sor, felálltam a székemről, szépen kihúztam magam, és elindultam a terem eleje felé, felmentem a lépcsőn, leültem az egyik fényes zongora elé. Az igazság az, hogy felkészültem.

Bármennyire undoknak és rugalmatlannak találtam is Robbie-t, átvettem tőle a fegyelmezettség szeretetét. Olyan jól tudtam a darabomat, hogy nem is kellett gondolkodnom rajta. Csak el kellett kezdenem mozgatni a kezeimet.

Ám volt egy bökkenő, amire abban a pillanatban döbbentem rá, amikor a billentyűk fölé emeltem apró ujjaimat.

Mint kiderült, egy tökéletes zongora előtt ültem, amelynek gondosan leporolták a felszínét, a húrjait akkurátusan felhangolták, és a nyolcvannyolc billentyű hibátlan fekete-fehér szalagként terpeszkedett előttem. A gond az volt, hogy nem szoktam hozzá a hibátlanhoz. Ami azt illeti, soha életemben nem is találkoztam vele.

A zongoráról való tapasztalatom kimerült Robbie alacsony kis zeneszobájában szerzett élményeimben, ahol egy csenevész cserepes növény árválkodott a sarokban, és ahonnan egy szerény hátsó kertre lehetett kilátni. Az egyetlen hangszer, amelyen valaha játszottam, az ő közel sem tökéletes pianínója volt, megsárgult billentyűivel és segítőkészen lepattogzott szélű egyvonalas C-jével. Számomra ez volt a zongora – ugyanúgy, ahogy a kerületünk volt a kerületünk, apám az apám, az életem az életem. Csak ezt ismertem, semmi mást.

Hirtelen a tudatára ébredtem annak, hogy a közönség a széksorokból engem figyel, ahogy mereven bámulom a vakítóan fényes zongorabillentyűket, és nem látok mást, csak egyformaságot. Fogalmam sem volt, hova helyezzem a kezem. Elszorult torokkal és dobogó szívvel odalestem a közönségre, próbáltam palástolni páni félelmemet, kerestem édesanyám megnyugtató arcát.

Észrevettem, hogy az első sorban egy alak felemelkedik, és lassan lebegni kezd felém. Robbie volt az. Addigra már annyit vitáztunk, hogy egy kicsit már-már az ellenségemnek tekintettem. De itt, felsülésem pillanatában úgy jelent meg a vállamnál, mint egy angyal. Talán megértette döbbenetemet. Talán tudta, hogy a világ egyenlőtlensége most először nyilvánult meg előttem a maga csendes módján. Az is lehetséges, hogy muszáj volt siettetnie a dolgokat.

Bármi volt is az ok, Robbie az egyik ujját gyengéden az egyvonalas C-re helyezte, hogy tudjam, hol kell kezdenem. Majd halvány, bátorító mosollyal megfordult, és otthagyott, hogy játsszam el a darabomat.

Tíz év körüli lehettem, amikor az egyik nyári napon leültem a lépcsőre, és a velem egykorú lányokkal cseverésztem. Mindannyiunknak copfba volt fogva a haja, rövidnadrágban voltunk, és csak el akartuk ütni valahogyan az időt. Miről is társaloghattunk? Bármi lehetett – az iskola, a bátyáink, egy hangyaboly a földön. Egyszer csak ez a lány, aki másod-, harmad- vagy negyed-unokatestvérem lehetett, oldalvást rám sandított, és épp csak egy kicsit csípősen nekem szegezte a kérdést:

– Miért beszélsz úgy, mint egy fehér lány?

A kérdés egyenes volt, sértésnek szánta vagy legalábbis kihívásnak, de legalább szívből szólt. Bujkált benne valami mindkettőnk számára zavarba ejtő. Ugyan rokonok voltunk, de mintha két külön világból származtunk volna.

– Nem is

– mondtam megbotránkozva, hogy ilyesmit egyáltalán hogyan feltételezhet, de a következő pillanatban már zavarba is jöttem, mert most már a többi lány is engem bámult. De tudtam, mire céloz. Le sem tagadhattam, hiába próbálkoztam meg vele épp az imént. Valóban másképp beszéltem, mint számos rokonom – ahogy Craig is.

A szüleink belénk verték a megfelelő hanglejtés fontosságát, nem haraphattuk el a szavak végét, nem tűrtek semmiféle hányaveti ragozást. Azt tanultuk, hogy rendesen ki kell ejteni a szavakat. Szótárt vettek nekünk, és megkaptuk a teljes Encyclopaedia Britannica sorozatot, amely csupa aranyszínű betűvel nyomtatott gerinccel ott várt minket a szobánkba vezető lépcső mellett a polcon. Valahányszor kérdés merült fel egy szóval vagy fogalommal, esetleg valamelyik történelmi eseménnyel kapcsolatban, a szüleink egyenesen azokhoz a kötetekhez irányítottak minket.

Dandy is hatással volt ránk, pedánsan kijavította a nyelvtani hibáinkat, vagy ebéd közben ránk szólt, hogy artikuláljunk rendesen. A cél az volt, hogy felülmúljuk önmagunkat, és előrébb jussunk. Mindezt jó előre gondosan eltervezték. Erre ösztönöztek minket. Nemcsak azt várták el tőlünk, hogy okosak legyünk, hanem azt is, hogy felvállaljuk az eszünket – hogy büszkék legyünk rá –, és ez megmutatkozott a beszédünkben is.