Nem volt más választás, beletörődtek, hogy alá kell írni a trianoni békeszerződést

10 perc

2020.05.20. 15:00

2020.05.20. 20:12

A magyar tárgyalóküldöttség lemondott, a kormány fenntartotta ellenkezését és megpróbálta ideiglenesnek beállítani az Antant békefeltételeit, de belátta, hogy nem tehet mást, mint aláírja azokat. Itthon viszont szabadjára engedte az indulatokat és az erőszakot.

Az előző részben beszámoltunk róla, hogy a magyar békeküldöttség 1920. május 6-án megkapta a békeszerződés szövegét, amelynek elfogadásáról tíz napon belül kellett dönteni. A kormány kérésére meghosszabbított határidő május 21-én járt le. A döntés érdemben már napokkal azelőtt megszületett. Május 17-én a békeküldöttség lemondott a megbízatásáról, május 18-án Simonyi-Semadam Sándor kormányfő és Teleki Pál külügyminiszter aláírásával megszületett a kormány válaszlevele, amelyet Praznovszky Iván követ 21-én Párizsban átadott a békekonferencia francia összekötő tisztjének.

A nagykövetek tanácsa 22-én döntött az aláírás időpontjáról és helyszínéről. Erről az Egyesült Államokban megjelenő kommunista napilap, az Előre számolt be először 23-án. A magyarországi újságok csak 25-én. (24-én hétfőn nem jelentek meg a lapok.) Csak ekkor hozták nyilvánosságra a békeküldöttség Apponyi Albert által aláírt lemondó levelét és a kormány válaszjegyzékét is.

Apponyi a levelében emlékeztet a január 16-án, a béketervezet átadásakor tett nyilatkozatára: „Mélyen átérzem óriási felelősségem súlyát, midőn a bemutatott feltételekkel szemben Magyarország első szavát kell kimondanom. Mégsem habozom teljes őszinteséggel kijelenteni önöknek, hogy azok a békefeltételek, melyeket nekünk fölajánlani szívesek voltak, hacsak lényeges módosítások nem eszközöltetnek rajtuk, hazámra nézve elfogadhatatlanok.”

Lényeges változások pedig nem eszközöltettek. A levél így folytatódott: „...nem Magyarország régi területeivel szemben fennálló történelmi jogából indultunk ki, – nem mintha ezt a jogot kétesnek tartanók, nem mintha nem tiltakoznánk lelkünk egész erejével minden olyan beállítás ellen, a mely évezredes birtoklásunkat igazságtalanságnak minősiti — mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, mikor számukra népszavazást követeltünk. Ezt az utat azért választottuk, mert az ellentétek minden lehetőségét kerülni akartuk egy önmagában vitán felül álló és hatásában pártatlanul működő elvnek alapulvételével; mert azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánitásának, mely a kellő biztosítékkal ellátott népszavazás utján nyerne kifejezést. Ezzel egyszersmind végérvényesen feleltünk a nemzetiségek elnyomása címén a magyar nemzet ellen szórt örökös vádakra, azáltal, hogy bírákká tettük ugyanazokat, a kiket állítólag elnyomtunk; mi indítványoztuk, mi követeltük, mi most is követeljük azt a bíróságot, mely a legjobban tájékozott, a legilletékesebb és bizonyára a legszigorúbb. Ellenfeleink utasitották azt vissza és ezáltal az egy tény által a kérdés eldöntöttnek látszik. Fájdalmas meglepetésünkre a szövetséges hatalmak a mi esetünkben elzárkóztak annak az elvnek alkalmazásától, a melyet maguk hirdettek volt. De ez minket nem ment fel ama kötelezettség alól, hogy a magunk részéről ahhoz hűek maradjunk. Ez az elv megdönthetetlen erkölcsi erőt képvisel; azt meg nem tagadhatjuk, mert sok millió polgártársunk emberi jogairól, az emberi méltóság egy kérdéséről van szó.” (Budapesti Hírlap, 1920. május 25.)