Nem lett volna 1989, ha nem lett volna 1920 – 100 éve volt a sorsdöntő varsói csata

A nagy háború Nyugat-Európa számára 1918 novemberében ért véget. Súlyos traumát hagyott maga után, és a kérdést: mi végre volt ez a szörnyű vérontás? Lengyel szemszögből nézve ugyanez az időszak kissé más képet nyújt.

1914-ben Lengyelország nem létezett a térképeken. A nagy háborúban az a három nagyhatalom csapott össze fegyveresen, amelyek 120 évvel korábban megsemmisítették Lengyelország politikai létezését: a birodalmi Oroszország, Poroszország és Ausztria. Az I. világháború a három impérium között felosztott lengyel lakosságot ugyanúgy érintette, mint a franciákat vagy belgákat. A mintegy 2 millió lengyel újoncot a három megszálló ország hadseregébe sorozták be. Arra kényszerültek, hogy lengyelekként kölcsönösen egymást lőjék. Közel 500 ezren vesztették közülük életüket. Ehhez jött még a 400 ezer polgári lakos, akik lengyel földön pusztultak el a háborús cselekmények és a megszállók politikája következtében. Ennek az átélt borzalomnak azonban pozitív politikai egyenlege lett: Lengyelország visszanyerte függetlenségét.

Ügyesen és önfeláldozó módon törekedtek erre még a háború idején azok a politikusok és önkéntes alakulatok tagjai, akik ily módon akarták dokumentálni a lengyel függetlenség iránti igényét. Józef Piłsudski – a kezdetben az olaszok oldalán a fő ellenség, Oroszország ellen harcoló Lengyel Légiók megszervezője – lett ennek a fegyveres erőfeszítésnek a szimbóluma. Roman Dmowski, a lengyel diplomácia megszervezője a nyugati szövetségesek oldalán, Igancy Paderewski híres zongoraművésszel együtt elérte, hogy Lengyelország függetlenségének kérdését a Németország legyőzése utáni békekötés egyik feltételéül szabják. Patronálták továbbá lengyel önkéntes hadsereg létrehozását a francia hadsereg mellett Józef Heller tábornok vezetésével.

• Franciaország segítséget nyújt Lengyelország újjáépítéséhez

És megtörtént: előbb Oroszország veszített Németországgal és Ausztriával szemben, aztán Németországot és Ausztriát győzte le, amerikai segítséggel, a francia – brit szövetség. 1918 novemberében Lengyelország visszanyerte függetlenségét Piłsudski vezetésével, aki az államfő tisztségét töltötte be, villámgyorsan létrehozták az államapparátust, a demokratikus választási rendszert (minden nőnek biztosítva a teljes választójogot – már 1918 novemberében, 26 évvel korábban, mint Franciaországban), mindenekelőtt pedig megszervezték azt, ami a közeli hónapokban a legszükségesebbnek bizonyult, vagyis a saját haderőt. Franciaország ebben az újjáépítésben hathatós támogatást nyújtott. Engedélyezte Haller hadseregének a hazatérést. A lengyel hadsereg felszereléséhez nélkülözhetetlen hadianyagot adott el Lengyelországnak. Egyúttal Lengyelországba vezényelte több mint 400 tisztjét, megalakítva Varsóban a Francia Katonai Missziót Paul Henrys tábornok parancsnoksága alatt. A lengyelországi francia tisztek között ott volt az ifjú Charles de Gaulle, aki lengyel bajtársainak tartott tanfolyamokat Kutnóban és Rembertówban.

Párizsnak szövetségesre volt szüksége, hogy az sakkban tartsa keletről Németországot, amely, bár legyőzték, nem nyugodott bele a vereségbe és a versailles-i egyezménybe. Franciaország addigi szövetségesén, Oroszországon úrrá lett a forradalom. A bolsevik kormány kilépett a németellenes koalícióból, s 1918 márciusában aláírta a breszt-litovszki békét a II. Birodalommal. Amikor Németország elvesztette a háborút a nyugati fronton, a központi területein bolsevikok által uralt Oroszországban polgárháború vette kezdetét. Ebben a helyzetben Lengyelország – a francia főtisztek megfogalmazása szerint – „pótszövetséges” lett.

Korabeli filmhíradó arról, hogy nők is harcoltak a lengyel hadseregben a szovjetek ellen:

• Lenin Európa meghódítására vonatkozó tervei