Ami az SZFE-n történik, a szabadság iskolája
5 perc
2020.10.02. 12:30
A Színház- és Filmművészeti Egyetem lázadói mellé nem álltak hivatalos grémiumok, mint mondjuk a Szegedi Tudományegyetem vezetése vagy a Magyar Rektori Konferencia, de ezek nem sokat számítanak most: ez a változás nem felülről jön és nem is felfelé tart, horizontálisan építkezik, közösségeket teremt. Vélemény.
„Úgy érzem, hogy ez az egész helyzet nem Vidnyánszky Attiláról és még csak nem is az egyébként kiváló távozó színházi és filmes szakemberekről szól, hanem rólunk, a mindenkori hallgatókról, és arról a több száz éves hagyományról, amelyben az egyetemek szabadon működhettek, kutathattak és taníthatnak”.
Így foglalta össze Szilveszter, a szegedi egyetem hallgatója, az Ismeretlen Egyetemista, a 24.hu riportjában, fölöttébb pontosan, a helyzetet. Az egyetem és a színház olyan terek, amelyek működésképtelenné válnak pártos, hatalmi szempontok uralma alatt. A gondolkodás, a tanítás, a színház egyaránt keresés, különböző státuszú, természetű igazságok keresése és ez a tevékenység nem végezhető belső szabadság nélkül.
Blaskó Péter, más szavakkal, ugyanerről beszél, amikor Székely Gábor életművét védi a hiteltelenítésére irányuló kísérletektől, hitet tesz Székely Gáborral közös színházi eszményeik mellett, amelyek érvényessége túlmutat Blaskó ismert és cikkében is hangsúlyozott pártos elköteleződésén. A színházban megmutatkozó igazság nem rendelhető alá azoknak a megfontolásoknak, amelyek a teljes magyar politikai közbeszédet uralják, fontosabb a miniszterelnök pozitív vagy negatív megítélésénél.
Bajban a hatalom, olyan erővel rúgták vissza a labdát a diákok a terelőszalagon túlról
Akár sikerrel járnak, akár nem, az SZFE diákjai az ellenállás új formáját honosították meg. Nem dőltek be a kormány ígéreteinek, és nem félnek a polgári engedetlenségtől.
Blaskó Pétert, mivel színész, szükségszerűen több minden köti össze – a kereséshez szükséges belső szabadság tapasztalata – Székely Gáborral, mint bármilyen, számára kedves vagy ellenszenves, közhatalomgyakorlóval. Az egyetem és a színház közös szabadsága azért is értékes, mert, mint a szabadságnak, az alkotás szabadságának iskolái, hozzájárulhatnak a hatalom megszelídítéséhez, civilizálásához, ahogy a felvillanyozóan aktuális Bibó István tanította.
Azt állítani, hogy van nemzeti és liberális véleményeket propagáló színház és a pluralizmus és a méltányosság jegyében nagyobb teret, több intézményt kell biztosítani az eddig háttérbe szorított nemzeti véleményeknek, minden egyéb problémától eltekintve félreérti a színház természetét.
A dráma ugyanis – ezért van jellemzően több szereplője, a monodrámák szereplőinek pedig ezért szokásuk „vívódni”, hazudni önmaguknak, „lebukni” saját önleleplező beszédük révén – nem egységes, deklaratív, eleve adott, hanem osztott igazságokkal dolgozik. Nem a szereplők egyikének vagy másikának „véleményében”, hanem magában a drámában mutatkozik meg valamiféle, folyton újraértelmezett, alakuló igazság. Ebben egyébként, hogy „igazsága” szét van osztva különböző, érthető és egyre inkább érthető motivációjú szereplők között – a dráma nem különbözik egy hétköznapi családi, baráti veszekedéstől.
