Ami az SZFE-n történik, a szabadság iskolája

A Színház- és Filmművészeti Egyetem lázadói mellé nem álltak hivatalos grémiumok, mint mondjuk a Szegedi Tudományegyetem vezetése vagy a Magyar Rektori Konferencia, de ezek nem sokat számítanak most: ez a változás nem felülről jön és nem is felfelé tart, horizontálisan építkezik, közösségeket teremt. Vélemény.

  • Róth Elza Róth Elza
Ami az SZFE-n történik, a szabadság iskolája

„Úgy érzem, hogy ez az egész helyzet nem Vidnyánszky Attiláról és még csak nem is az egyébként kiváló távozó színházi és filmes szakemberekről szól, hanem rólunk, a mindenkori hallgatókról, és arról a több száz éves hagyományról, amelyben az egyetemek szabadon működhettek, kutathattak és taníthatnak”.

Így foglalta össze Szilveszter, a szegedi egyetem hallgatója, az Ismeretlen Egyetemista, a 24.hu riportjában, fölöttébb pontosan, a helyzetet. Az egyetem és a színház olyan terek, amelyek működésképtelenné válnak pártos, hatalmi szempontok uralma alatt. A gondolkodás, a tanítás, a színház egyaránt keresés, különböző státuszú, természetű igazságok keresése és ez a tevékenység nem végezhető belső szabadság nélkül.

Blaskó Péter, más szavakkal, ugyanerről beszél, amikor Székely Gábor életművét védi a hiteltelenítésére irányuló kísérletektől, hitet tesz Székely Gáborral közös színházi eszményeik mellett, amelyek érvényessége túlmutat Blaskó ismert és cikkében is hangsúlyozott pártos elköteleződésén. A színházban megmutatkozó igazság nem rendelhető alá azoknak a megfontolásoknak, amelyek a teljes magyar politikai közbeszédet uralják, fontosabb a miniszterelnök pozitív vagy negatív megítélésénél.

Bajban a hatalom, olyan erővel rúgták vissza a labdát a diákok a terelőszalagon túlról

Akár sikerrel járnak, akár nem, az SZFE diákjai az ellenállás új formáját honosították meg. Nem dőltek be a kormány ígéreteinek, és nem félnek a polgári engedetlenségtől.

Blaskó Pétert, mivel színész, szükségszerűen több minden köti össze – a kereséshez szükséges belső szabadság tapasztalata – Székely Gáborral, mint bármilyen, számára kedves vagy ellenszenves, közhatalomgyakorlóval. Az egyetem és a színház közös szabadsága azért is értékes, mert, mint a szabadságnak, az alkotás szabadságának iskolái, hozzájárulhatnak a hatalom megszelídítéséhez, civilizálásához, ahogy a felvillanyozóan aktuális Bibó István tanította.

Azt állítani, hogy van nemzeti és liberális véleményeket propagáló színház és a pluralizmus és a méltányosság jegyében nagyobb teret, több intézményt kell biztosítani az eddig háttérbe szorított nemzeti véleményeknek, minden egyéb problémától eltekintve félreérti a színház természetét.

A dráma ugyanis – ezért van jellemzően több szereplője, a monodrámák szereplőinek pedig ezért szokásuk „vívódni”, hazudni önmaguknak, „lebukni” saját önleleplező beszédük révén – nem egységes, deklaratív, eleve adott, hanem osztott igazságokkal dolgozik. Nem a szereplők egyikének vagy másikának „véleményében”, hanem magában a drámában mutatkozik meg valamiféle, folyton újraértelmezett, alakuló igazság. Ebben egyébként, hogy „igazsága” szét van osztva különböző, érthető és egyre inkább érthető motivációjú szereplők között – a dráma nem különbözik egy hétköznapi családi, baráti veszekedéstől.

Bibó István /// Tanítanivaló
Reviczky Zsolt