Saját kezükbe vették sorsuk irányítását a törökök 1920-ban, és több év háborúskodás, diplomáciai ügyeskedés, kíméletlen etnikai tisztogatás nyomán végül megerősödve jöttek ki az első világháború egyik veszteseként rájuk mért megalázó békediktátumból. Elérték még azt is, hogy visszakapják a nagyhatalmak által elcsatolt területeik egy részét.
Viszonylag szűk körben, néhány tucat résztvevő jelenlétében vezényelték le a világpolitikában több mint öt évszázadon át megkerülhetetlen Oszmán Birodalom gyászszertartását 1920. augusztus 10-én. A búcsúztatóra – amely az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések fináléja volt – képletesen és a szó szoros értelmében is törékeny körülmények között került sor.
A békediktátumot a világhírű sevres-i porcelánmanufaktúra első emeleti dísztermében a már hatalmát vesztett szultán képviselői látták el kézjegyükkel, a győztes aláírók egyikének a hadserege pedig akkor már másfél hónapja masírozott városról városra Anatólia belseje felé, hogy „helyreállítsa” sosemvolt birodalmát.
Ami a történelmi szimbólumok iránt fogékonyakat gondolkodtathatta el: a ceremóniához azt a díszes, a bölcsesség római istenasszonyát, Minervát ábrázoló tintatartót használták, amelyet II. Vilmos (immár szintén bukott) német császár még 1914-ben rendelt a francia manufaktúrától, ám a világháború miatt sosem tudta átvenni.
A városvezetés szerint nem tehettek mást, mint hogy rábólintanak a kérelemre, a lakók viszont nem akarnak a szomszédságba vegyi üzemet. Különösen az eljárást nehezményezik, mert a polgármester a testület nélkül döntött a gyártó beköltözésének lehetővé tételéről.
Az influenszernek bíróság elé kellett állnia, de hozzászólása még a bírót is megnevettette.
