A filmrendező, akinek disszidálását árulásnak élték meg

Tanár úr, miért hagyta cserben a tanítványait?

– kérdezte az emigrációjából tíz év után először, 1980-ban, már svéd állampolgárként és a svéd filmakadémia vezetőjeként hazalátogató Herskó Jánostól egy akkori filmrendezőtanonc. Noha a kérdésbe rejtett szemrehányás nem volt ismeretlen a „vádlott” számára, a szem- és fültanú Gyarmathy Lívia emlékezete szerint e kamera előtti váratlan szembesítés olyannyira meglepte egykori osztályfőnökét, hogy zokogni kezdett. A „megrázó pillanatot” Gyarmathy abban a 2006-os, Herskó című kötetben idézte fel, amelyet Muhi Klára készített „a hatvanas évek magyar filmművészeti aranykorának egyik legmarkánsabb figurájáról”.

Az örök – filmes és színházi berkekben ez idő tájt megint roppant aktuális – dilemmára Herskó fél évszázaddal ezelőtt nem csak emigrálásával válaszolt. Döntését 1970 júliusában – a rá jellemző szarkazmust mellőzve, szokatlanul emelkedett stílusú – búcsúlevélben indokolta. „Úgy érzem – írta már Stockholmból –, kötelességem megfogalmazni indokaimat elsősorban azok számára, akik szerettek és akiket szerettem, akik iránt és akikért felelősséget viseltem (...) Egyszer dönteni kell: mi az, amit tud vállalni az ember, és mi az, amit nem. Mert különben csak növekszik benne az undor.”

Üzenetét harminchat kollégájának, tanítványának postázta, az éber államvédelem azonban valamennyit lefülelte, a levél tartalmát a filmes szakma csupán hallomásból ismerhette meg. „Később rájöttem, hogy ez a belügy legnagyobb jótéteménye volt velem szemben (...) micsoda sértődés lett volna abból, hogy ennek írtam, annak meg nem” – ecsetelte évtizedekkel későbbi interjúvolójának, Muhinak, hogy még ebben is mekkora mázlija volt.