A romlottság és a tisztaság poétája – 200 éve született Charles Baudelaire

11 perc

2021.04.09. 15:00

A XIX. század legnagyobb hatású költője, Charles Baudelaire, kinek romlott virágai az egész romantika utáni költészetet megtermékenyítették, az önmagától elidegenedett, önmagával mindig ellentétben álló, kételyekben élő modern embert testesítette meg. Volt nagyon gazdag és nagyon szegény, nagyon vallásos és nagyon eretnek, konzervatív és forradalmár, nőgyűlölő nőhajhász; végtelenül fegyelmezetlen az életben s végtelenül fegyelmezett az alkotásban. Két évvel idősebb és egy korszakkal fiatalabb volt Petőfinél. De ha ő halt volna meg 26 évesen, a nevét sem ismernénk.

E szörnyű, dögletes börtönbe zárt zseni,

s e sok szörny, váz, sikoly, amelynek rémei

uszított falkaként örvénylenek le rája.

Tasso, ki ráeszmél zárkája iszonyára,

a te jelképed, óh, lélek, te álmodó,

akit négy fala közt összetört a Való!”

(Tassó a börtönben, ford. Szabó Lőrinc)

Jómódú, jómodorú, finom úr öregkori házasságából született Párizsban. Joseph-Francois Baudelaire imádta későn jött gyermekét, sokat sétált, foglalkozott vele, megtanította olvasni, magyarázgatta neki a szobrászat titkait a Luxembourg-kert szobrain. Elbűvölte koraérett gyermekét, aki még hatéves sem volt, amikor apja meghalt. Maradt az imádott anya, akit féltékenyen őrzött mindenkitől, s aki rövid özvegység után férjhez ment egy szépreményű, snájdig katonatiszthez.

A gyerek kifosztottnak és elárultnak érezte magát, anyja életében háttérbe szorult. Föltörekvő nevelőapja, kiből idővel tábornok, nagykövet, nagy ember lett, magához méltó életre próbálta kényszeríteni nevelt fiát, ki gyűlölte s vele együtt az ő egész világát és értékrendjét.

Így szól az Áldás című versben az anya:

Mivel szegény uram utálatára engem

szemelt az asszonyok között ki Fátumod,

s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem,

mint aki egy gonosz levélkét lángba dob:

sujtó gyűlöleted átkozott eszközére

hárítom iszonyú nyilait vissza hát,

s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére,

hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!”

(Ford. Babits Mihály)

A magányos, ideggyönge gyerek az iskolában jó volt abban, ami érdekelte, s rossz egyebekben. Imádta az ókor klasszikus nyelveit és műveit, latinul írt verseiért kitüntették, még A romlás virágaiba is jutott latinul szerzett vers.

Ezt írta önmagáról:

„Már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem szívemben: az élet borzalmasságát és az élet extázisát.”

Egész életében az extázisba menekült a borzalom elől, és a borzalomra ébredt az extázis után.

Az előkelő Louis-le-Grand líceumból kicsapatta magát, magántanulóként érettségizett, s a gyűlölt szülői ház pénzén gazdag aranyifjúként élt és züllött az erre fölöttébb alkalmas Párizsban. Két dorbézolás, orgia között rengeteget tanult és olvasott. Valószínűleg már ekkor beszerezte nemi betegségeit, melyek végigkísérték életén, és segítettek idő előtt lezárni azt.