350 éve fejezték le a Habsburgok ellen lázadó hazai főurakat, akik egymást adták fel
10 perc
2021.04.30. 15:00
A magyar nemzet szabadságáért szálltak szembe az ország leghatalmasabb urai I. Lipót császárral – így építették be a köztudatba Jókai Mór és társai a romantika korában azt a főúri szervezkedést, amely 350 évvel ezelőtt, 1671. április 30-án Zrínyi Péter gróf, Frangepán Ferenc őrgróf és Nádasdy Ferenc gróf lefejezésével végződött. A valóságban hármójuk közül ketten horvátok, a horvát főúri irodalom jeles művelői voltak, és Horvátországban tartják őket számon nemzeti hősökként. A tét pedig annak a rendi Magyarországnak a megőrzése volt, amely ellen Jókai Mór és társai harcoltak.
Több mint másfél évszázadon át nem volt olyan lehetőség Magyarországon, hogy a haza egyik ellensége ellen a másik ellenséggel való szövetkezés nélkül lehetett volna harcolni. Ezért a szövetségesek mindig potenciális vagy tényleges árulónak is tekinthették egymást. Ambivalens és változékony viszonyban állt mindenki mindenkivel. Mindenki rászorult az ellenségeire. Mindenki bármikor önmaga és társai árulójává is válhatott, mint ahogy vált is. Ezt a neves és névtelen áldozatokról is elmondhatjuk.
I. Lipót egyszerre volt fél évszázadon át Ausztria, Csehország és Magyarország uralkodója, német király és német-római császár. Ő birodalomban, az ellene szervezkedők elsősorban Magyarországban és a hozzá tartozó Horvátországban gondolkodtak, de a birodalom érdekeit is tekintetbe kellett venniük, mert csak egy erős birodalom szabadíthatta meg az országot a másiktól, a török Portától.
A Habsburg uralkodók sorában I. Lipót volt először abban helyzetben a harmincéves háború következtében, hogy a Dunai Habsburg Birodalmat olyan európai nagyhatalommá tegye, amilyen a másik Habsburg Birodalom, a spanyol is volt. Ehhez egységes, központosított, tehát abszolutista módon vezetett birodalmat kellett kovácsolnia. Ezt meg is tette. Állandó hadsereget szervezett, a birodalom adóbevételeit a háromszorosára növelte. Olyan, sokszor alacsonyabb, horribile dictu polgári származású vezetőkkel vette körül magát, akik a Nyugaton ismert (merkantilista) gazdaságpolitikát és államszervezési módszereket követték.
A harmincéves háború az osztrák tartományokban és a cseh korona országaiban kinyírta vagy legalábbis végzetesen meggyengítette a rendiséget és a protestantizmust. Már csak Magyarországon volt erejük a rendeknek és a protestáns felekezeteknek. A rendeknek, amelyek az adómegajánlás jogával és egyéb jogosítványaikkal a központosítás útjában álltak, és a protestantizmusnak, amely megbontotta a birodalom egységét, amelynek akkor az uralkodó egyház volt az egyik legfőbb tartóoszlopa.
I. Lipótnak is két nagy birodalommal kellett számolnia, felváltva küzdeni ellenük és kiegyezni velük. Nyugaton XIV. Lajos, a Napkirály Franciaországával, keleten a törökkel. XIV. Lajos maga kívánt német-római császár lenni III. Ferdinánd halála után. I. Lipótot az ő ellenében választották császárrá, és Franciaország folyamatosan fenyegette a birodalmat Nyugatról.
Szükségszerű volt, hogy a magyarországi rendek megpróbáljanak fellépni a császár-király abszolutista törekvései ellen. Ezt csak a leghatalmasabb főurak vezetésével tehették, akiket éppen a császár-király nevezett ki a legfontosabb pozíciókba, nádornak (a király után második méltóságnak) és országbírónak, vagyis az igazságszolgáltatás fejének. Éppen azért őket, mert ők voltak a leghatalmasabbak.