Tom Felton: Túl a varázslaton
Azért lett belőlem Draco Malfoy, mert az anyámnak belement a talpába egy üvegszilánk.
Hadd magyarázzam el.
Nem voltam csodagyerek. Persze, megtanultam a bátyámtól, Jinktől, hogy rendben van, ha valakit érdekel egy sor kreatív tevékenység. Persze, anyu mindig támogatott abban, ami éppen megragadta a fantáziámat. De inkább lelkesnek, mintsem tehetségesnek születtem.
Ez nem álszerénység. Az éneklés ment valamennyire. Mind a négy Felton fivér énekelt a bookhami St. Nicolas-templom kórusában (bár a teljes őszinteség jegyében hozzá kell tennem, hogy Christ kipenderítették, mert édességet csórt a cukrászdából). És egy neves kórusiskola is meghívott, hogy járjak hozzájuk az angyali kis képemmel, bár amikor meghallottam az ajánlatot, sírva fakadtam, mert nem akartam más iskolába járni, és otthagyni a barátaimat. Anyu rá jellemző módon azt mondta, hogy ne aggódjak miatta; de időnként azért felemlegeti, hogy felvettek volna. Az anyák már csak ilyenek. Tehát legelőször nem a színészi teljesítményemnek köszönhetően találtam magam elöl és középen, hanem azért, mert az egyik karácsonykor én énekeltem az „O Little Town of Bethlehem” szólóját a St. Nicolasban.
Karénekesi tündöklésem mellett szerda délutánonként tanítás után drámaklubba is jártam a közeli Fetcham művelődési házába. Tizenöt–húsz, hat és tíz év közötti gyerek háromhavonta bemutatott valami kaotikus darabot a szülőknek. Semmi komoly, csak kiskölykök jól szórakoztak. És hadd ismételjem meg: semmi említésre méltót nem találtak bennem. Határozottan szerettem a drámaklubba járni, az előadásokkal kapcsolatban azonban a dicsőség helyett inkább a szégyenkezés érzése maradt meg. Az egyik darabban – talán a Karácsonyi ének (A Christmas Carol) 4 lehetett – a „hármas számú hóember” valódi művészi kiteljesedést nyújtó és technikailag komoly kihívást jelentő szerepét osztották rám. Anyu és a nagyi alaposan kitettek magukért, hogy megfelelő hóemberjelmezt készítsenek nekem. Két drótvázas darabból állt az öltözet: egy a testemre, egy pedig a fejemre került. Igazi rémálom volt felvenni, és még ma is emlékszem a megaláztatásra, ahogy ott állok a színfalak mögött, és a függöny résén át kikukucskálva látom, hogy három vagy négy fiú vihogva figyeli a kis Tom Feltont, aki ott áll anyaszült meztelenül, felemelt karokkal, miközben próbálják ráadni a hóemberöltözékét. Hozzászoktam, hogy gyakran fényképeznek, de nagyon örülök, hogy erről a pillanatról nem maradt fenn fényképes bizonyíték.
Tom Felton 1997-ben, még a Harry Potter-filmek előtt:
