Váratlan kérdésekre is válaszokat adhat, hogy szó szerint atomjaira szedték a Notre-Dame-ot

Miközben rohamtempóban zajlik a 2019. áprilisi tűzvészben félig leégett párizsi Notre-Dame felújítása, a tudósok kihasználják, hogy éveken át nem léphetnek látogatók a székesegyházba, mert így a szó szoros értelmében atomjaira szedhetik a gótikus épületet. Az elmúlt években több, a francia Nemzeti Tudományos Kutatási Központ (CNRS) által összehangolt kutatócsoport vizsgálja a katedrális részleteit, köztük a leégett tetőgerendázat fa alkatrészeit, az üvegablakokat, az eredeti statikai megoldásokat, a festett és faragott díszítőelemeket, az akusztikai adottságokat, a beépített kövek és a habarcs tulajdonságait vagy például a templomhoz felhasznált fémek (vas és ólom) szerepét. Az utóbbi csapatba tartozó történészek, vegyészek és fémszakértők jelentették be nemrégiben, hogy a jelek szerint a párizsi Notre-Dame az első olyan katedrális, ahol a vasat valódi építőanyagként, kötőelemként használták.

Azt már korábban is tudni lehetett, hogy a hatalmas tereket alkotó gótikus székesegyházak falainak és boltíveinek stabilitását ácskapocshoz hasonlatos fémrudakkal is biztosították, de eddig úgy vélték, hogy ezek használata csak a XIII. században (nagyjából a bourges-i, a tours-i, a beauvais-i, a roueni vagy a chartres-i katedrálisok idején) terjedt el tömegesen, illetve a későbbi felújítások során építették be őket. A Notre-Dame mostani „átvilágításakor” azonban kiderült, hogy már annak 1160 táján kezdődött építkezésén tömegével használták ezeket. A sok ezer behelyezett ácskapocs láttán a PLOS One folyóirat hasábjain megjelent tanulmány szerzői úgy fogalmaztak, hogy

a párizsi Miasszonyunk-székesegyház a történelem „első vasladyje”.

Mindezt az elmúlt két évtizedben tökéletesített, már több tucat középkori épület „vasalatain” tesztelt vizsgálati módszerek segítségével tárták fel, amelyek részeként a megtalált vasdarabok mikroszerkezetét is górcső (pontosabban: optikai és elektronmikroszkóp) alá vették, egyszersmind a bennük lévő, szenet is tartalmazó zárványok szénizotópos kormeghatározását is elvégezték.

Kapóra jött a kutatóknak, hogy az akár egyméteres hosszúságú, olykor négy kilogrammot is nyomó vasrudak könnyedén ellenálltak a tűzvész 800–1000 Celsius-fokos hőségének. Így feketén-fehéren kiderült, hogy a falakban talált ácskapcsok nem régebbiek 1160-nál, vagyis az építkezés kezdeténél, míg a lángok martalékává vált gerendázatot összetartó fém alkatrészek 1200 és 1220 között készültek, éppen akkortájt, amikor a tetőszerkezet is – foglalta össze Maxime L'Héritier, a kutatás vezető történésze a Le Monde napilapban.