Nem sokkal azután, hogy Hirohito császár 1945. augusztus 15-én, a két atomtámadás és a mandzsúriai szovjet offenzíva következményeként bejelentette, hogy Japán feltétel nélkül megadja magát, tizenegy Jokoszuka DJ4 „Szujszej”-típusú zuhanóbombázó szállt fel a Nyugat-Japán védelméért felelős 5. légiflotta kjúsúi bázisáról. Az eredetileg kétszemélyes gépek egyikében hárman utaztak. A bombázó pilótája, Nakacuru Tacuó hadnagy, Endo Akijosi fedélzeti tiszt és a kamikaze-hadviselést a haditengerészet részéről 1945 tavasza óta koordináló Ugaki Matome altengernagy, a légiflotta parancsnoka.
Ugaki altengernagy, miután meghallgatta a császár rádióüzenetét, tett még egy gyors bejegyzést a naplójába, amelyben leírta, hogy hivatalos csatornán egyelőre nem kapott parancsot a harc beszüntetésére. Megírta azt is, hogy egyedül őt terheli a felelősség a japán légierő kudarcáért, hogy az nem volt képes feltartóztatni az amerikai támadókat, végül pedig bejelentette, hogy a busidó szelleméhez hűen egy utolsó küldetésre indul.
Matome Ugaki altengernagy 1945. augusztus 15-én, mielőtt utolsó bevetésére indult volna
Wikipedia
Ezek után Ugaki az altengernagyi uniformisáról eltávolította a rangjelzéseit, majd a kamikaze-szokásoknak megfelelően készíttetett magáról egy bevetés előtti fotót, magához vette azt a rövid kardot, amit még egykori parancsnokától, Jamamoto tengernagytól kapott és beszállt a zuhanóbombázóba. Ugaki azonban a döntésével felülírta az aznapi beosztást és önkényesen elfoglalta Endo fedélzeti tiszt helyét, amit az a becsülete védelmében nem hagyhatott szó nélkül és mivel más megoldást nem látott, ezért fogta magát és bekucorodott a parancsnoka mellé a gép hátsó fülkéjébe. Ezért utaztak hát hárman aznap a kétszemélyes gépben.
Az öngyilkos küldetés eredményéről zavarosak az adatok, és nem igazán lehet kihámozni belőlük, hogy mi történt pontosan. A korabeli amerikai katonai forrásokban eddig nem találták nyomát annak, hogy aznap bármelyik hajót kamikaze támadás érte volna, míg Endo fedélzeti tiszt az utolsó rádióüzenetében közölte, hogy a gép megkezdi a támadását egy amerikai hajó ellen. A tizenegy gépből három már korábban visszafordult motorhiba miatt, a maradék nyolc sorsáról korlátozottak az ismereteink. Annyit tudni biztosan, hogy másnap reggel az LST-926 amerikai partraszállító hajó legénysége rábukkant egy Jokoszuka DJ4 roncsaira, benne három holttesttel. Az egyikük rangjelzések nélküli sötétzöld egyenruhát viselt.
Ugaki mindenesetre következetesen járt el. Korábban, amikor a halálba induló pilótáknak tartott lelkesítő beszédet, mindig elmondta, hogy hamarosan ő is követni fogja őket.
Az utolsó kamikaze tehát, nem tett mást, mint megtartotta az ígéretét.
Tennó hejka banzáj!
Ahhoz, hogy megértsük a kamikazék motivációit, érdemes egy kicsit visszamenni az időben, egészen a XIX. század közepéig. Ekkor történt, hogy az évszázadok óta önként vállalt izolációban élő Japánra a szó legszorosabb értelmében rárúgta a modern világ az ajtót. A szamurájok kora hirtelen véget ért és a szigetország szembetalálta magát azzal a problémával, hogy ha nagyon gyorsan nem kezd neki egy modern társadalom kialakításának, akkor Kínához hasonlóan az európai hatalmak játszóterévé válik.
A változás élére 1867-ben formálisan az ifjú császár, a 14 éves Mucuhito (uralkodói nevén Meidzsi) állt, ám ahogyan a sógunátus idején, úgy most is az uralkodó szerepe az állam irányításában leginkább szimbolikusnak volt tekinthető. Mindössze annyi változott, hogy a sógunátus korszakának mindenható nagyurai, a daimjók és a sógun helyett a hatalmat ténylegesen egy többségében alacsonyabb rangú szamurájcsaládokból származó kör gyakorolta, melynek tagjai a változások hatására Japán legfontosabb politikai és gazdasági szereplőivé váltak.
Mejdzsi császár portréja 1873-ból
Wikimedia Commons
A szamurájok íratlan becsületkódexe a busidó volt, ami sok minden egyéb mellett a császár iránti rendíthetetlen hűséget és a halálmegvetést is előírta. Az ország új vezetői gyorsan átlátták, hogy az általuk elképzelt és az országnak a nyugati hatalmakkal szembeni versenyképességéhez elengedhetetlen roppant reformok véghezviteléhez arra lesz szükség, hogy az egyéni érdekek helyett a nagyobb jót, az ország és azon keresztül a császár üdvét szolgáló mentalitást kiterjesszék az egész társadalomra. És így is tettek: ami korábban egy szűk, fegyveres kaszt életfilozófiája volt, az a századfordulóra az egész japán lakosság hitvallásává vált.
Ezt azért sem volt túl nehéz kivitelezni, mivel a szamurájok történetei, csak úgy, mint Európában a lovagregények, nagy népszerűségnek örvendtek a köznép körében, így az az ajánlat, hogy mostantól ők is részévé válhatnak, igen csábító volt. Persze nem ment ez azért ennyire simán, voltak sokan, akik ellenezték a modernizációt vagy a Nyugat felé fordulást, esetleg mindkettőt. Különösen a korábbi privilégiumaikat elvesztett szamurájok között volt nagy az elégedetlenek száma, így az új központi hatalomnak az 1867 utáni években több lázadással is szembe kellett néznie, ám ezeken kisebb, nagyobb nehézségek árán, de képes volt úrrá lenni.
A modernizáció nyugati alapokon, de japán sajátosságok kíséretében zajlott, erre remek példa a századfordulóra kialakított új oktatási rendszer, ami a porosz módszertan átvételét jelentette, kiegészítve az állam (és a császár) mindenek felettiségének hirdetésével. Ehhez gyorsan csatlakoztak a katonai nevelés elemei, különösen az 1894-es japán-kínai háború, majd az 1904-1905-ös orosz-japán háború hatására.
Az 1920-as évekre lényegében már a társadalom militarizálása zajlott az iskolákban. Az elméleti képzés mellett ennek csakhamar gyakorlati része is lett. Míg a tanórákon katonai példákon keresztül tanulták a diákok a matekot, a humán kurzusokon pedig a fogságba esés szégyenével szembeni hősi halál dicsőségét hirdető történeteket hallgattak, addig előbb heti két (majd inkább már 5-6) órában tényleges katonai kiképzést kaptak menetgyakorlatokkal, szuronyvívással és gránáthajítással.
Katonák által felügyelt kendzsucu edzés egy japán állami iskolában 1943-ban
Wikipedia
Már az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban megfigyelhető volt, hogy a japán parancsnokok előszeretettel küldték szuronyrohamra a katonáikat az ellenség megerősített állásai ellen és az sem tántorította el őket, amikor látták, hogy a támadókat az utolsó emberig lekaszálja az oroszok tüze, hanem elrendelték a következő rohamot. A 30-as évek folyamán a Kína elleni harcokban is gyakori volt, hogy a létszámhátrányban lévő japán csapatok egy halálraszánt rohammal, közelharcban döntötték el a küzdelmet a rosszul felfegyverzett, nem túl képzett kínaiakkal szemben. Ilyenkor a katonák a Tennó hejka banzáj csatakiáltással indultak rohamra, ami nagyjából annyit tesz, hogy „sokáig éljen őfelsége a császár”.
Mire az amerikaiak a Pearl Harbor elleni japán támadás hatására beléptek a második világháborúba, a banzájrohamok szerves részét képezték a japán katonai doktrínának és ezen az sem változtatott, ha az automata fegyverekkel jól felszerelt amerikai csapatokkal kerültek szembe. Amikor a terepen lévő japán parancsnok úgy ítélte meg, hogy nem maradtak eszközei az amerikaiak feltartóztatására, a fegyverletétel helyett rendre elrendelte a banzájrohamot, ami az emberei értelmetlen lemészárlását eredményezte. Már ha nyugati szemmel nézzük az eseményt.
Japán fejjel azonban egész más a helyzet.
