Pokolinak hívta mindenki, de itt az ideje, hogy ezt elfelejtsük – a veszprémi Torony átalakulása
10 perc
2023.09.27. 04:30
2024.06.03. 07:37
Másfél évtizede a liftaknában a negyedik emeletig állt a szemét, nem volt fűtés, a postás pedig csak fegyveres kísérettel merte kivinni a nyugdíjat abba a tízemeletes házba, mely egykor Veszprém ipartelepének büszkesége volt. Ma az itt élő 210 embernek újra van lift, villany és fűtés – és ami a legfontosabb, remény. Hogy a kettő között eltelt másfél évtizedben mi történt, arról nemcsak a Máltai Szeretetszolgálat, hanem a lakók is meséltek.
Veszprémben, a Házgyári út 1. szám alatt áll egy tízemeletes, amelyet a helyiek Toronynak hívnak. Nem veszi körbe se lakótelep, se családi ház, nincs parkja, játszótere, de még üzletet se nagyon találunk a környéken. Kopottas erkélyei ipari területekre, jobb esetben áruházak telephelyeire néznek, mögötte használaton kívüli víztorony. Homlokzatán „restaurant” felirat, de étteremnek már nyoma sincs, asztalok csak az épület sarkában megbúvó Piros Hetes presszó mellett sorakoznak.
A belvárostól alig két kilométerre vagyunk, de a két világ között a valóságban nagyobb a szakadék.
Ebben a magányos házban, zömében 17 négyzetméteres lakásokban 210 ember él. Vannak köztük évtizedek óta itt lakó nyugdíjasok, nemrég beköltözött fiatal párok, gyerekek és nagycsaládok egyaránt. Amiben a történetük különbözik azokétól, akik az ország számtalan hasonló épületében laknak, az az, hogy ők nem hagyták magukat teljesen a társadalom peremére sodródni: lépésről lépésre és segítséggel ugyan, de a Házgyári út 1. elindult az összefogás és ezzel együtt fejlődés útján. Vagy ahogy az ott lakók félig viccelődve mondják: „belülről sokkal jobban nézünk ki, mint amit kívülről látsz”.
Ahhoz azonban, hogy ennek az útnak a valódi jelentőségét megértsük, először azt kell elmesélni, honnan indultak.
Vörös szőnyeg és a rendszerváltás
A tízemeletes története tulajdonképpen tipikusnak is mondható, 1976-ban építette fel dolgozóinak a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat. Nem akármilyen munkásszállót álmodtak meg, volt portaszolgálata, ebédlője, művelődési tere, az emeletek mindegyikén külön telefon állt a lakók rendelkezésére, mellyel a portát tudták hívni, vagy nekik szóltak, ha vendégük érkezett. Bár a lakások csak 17 négyzetméteresek voltak, de mindegyikhez tartozott erkély, igaz, fürdőszoba már nem. Ám még úgy is sokan irigykedtek az itt lakókra, hogy a zuhanyzók és wc-k a folyosók végén voltak.
A Torony sorsa a kilencvenes évek elején vett újabb fordulatot, de ekkor már egészen más irányba. Az építőipari vállalat tönkrement, jött a privatizáció, majd az épületet megvásárló befektető úgy döntött, hogy az apró lakásokat egyenként értékesíti. Az egykori, jó hírű munkásszálló sokaknak így is vonzó volt, a komfort nélküli lakásokat azok is meg tudták vásárolni, akiknek a város más részein esélyük sem lett volna önálló otthonra.
Az új társasházba először nyugdíjasok költöztek be, őket követték a fiatalok, állami gondozottak, akik mást nem engedhettek meg maguknak, majd nem sokkal később megérkeztek a veszprémi vár környékének rehabilitációja miatt a gettósodott utcákból kiköltöztetett helyiek is. Az üresen maradt lakásokban önkényes lakásfoglalók is megtelepedtek, ekkor kezdődött meg a ház fokozatos hanyatlása.
A folyosókon szaporodtak a lakók közötti konfliktusok, a zuhanyzók nem működtek, a közös használatú wc-k eldugultak, akadtak olyanok is, akik emiatt a felsőbb szinteken, a folyosón végezték el a dolgukat. Gyakoriak lettek a lopások is, előbb a bejárati ajtó tűnt el, utána a korlát, a kazán, majd valaki a lift motorját is szétfűrészelte, hogy fémhulladékként értékesítse a darabokat.
„Akkora robajjal zuhantak le a liftek, hogy azt hittük, földrengés van” – emlékezett vissza a Olga, aki még édesanyjával költözött a házba. Akkor még egészen más világ uralkodott az emeletükön. „Portás és piros szőnyeg fogadott minket a kapunál, volt saját élelmiszerboltunk, mindenki tisztán tartotta a környezetét. Aztán kezdődtek a problémák. A folyosón nem volt világítás, néha olyan sötét volt, hogy azt sem tudtuk, hogy kitől kaptuk a pofont” – emlékezett vissza az idős asszony.
A lakók által felhalmozott több tízmillió forintos tartozás miatt végül nemcsak a villanyt, hanem a gázt is elzárták a szolgáltatók. A ház legrosszabb időszakában évekig nem volt fűtés, mindenki úgy próbált melegedni a kis szobákban, ahogy tudott. A szemétszállítás is akadozott, a liftaknákban a negyedik emeletig állt a szemét, a postás fegyveres biztonsági őr kíséretében hozta a nyugdíjat. Lift híján sok kerekesszékbe kényszerült, idős lakó el sem tudta hagyni a szobáját, szükség esetén a szomszédok cipelték le őket a hetedik-nyolcadik emeletről. Volt, hogy valaki reggel elindult bevásárolni, és csak késő délutánra sikerült visszamásznia a lakásába.
Az Origo újságírója 2009-ben, a legrosszabb időszakban látogatott a házba.
„A folyosókon enyhe ürülékszag terjeng, a felső emeleteken pedig – ahonnan már elköltöztek a lakók – kerülgetni kell az ürüléket. Itt fenn, a folyosó végén már nincs ablak, a plafont ellepik a legyek és a muslicák, a liftajtót és a lépcsőfeljárót mindenféle limlommal torlaszolták el” – írta le az állapotokat.
Az egykori irigyelt munkásszállóból szegregátum lett, amelynek környékét is igyekeztek elkerülni az emberek.
Első emeleti jelenlét
Ekkor még kevesen gondolták volna, hogy házra a teljes elgettósodás, pusztulás és bontás helyett más jövő vár. Ehhez azonban kellett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke is, aki azon kapta magát, hogy egyre többet sétál a ház környékén, és azon gondolkozik, mit lehetne vele kezdeni. Egészen addig, amíg 2009-ben a máltaiak gondoltak egyet, és a Jelenlét program keretében beköltöztek az épületbe. A beköltözést pedig szó szerint kell érteni, a máltaiak az első emeleten alakították ki 17 négyzetméteres irodájukat, melynek vezetését 2010-ben a szociális munkásként dolgozó, ma már nyugdíjba vonult Dallos Andrásné, Eszter vállalta magára.
Azt már ő is tudta, hogy az átalakuláshoz nem lesz elég a máltaiak segítsége, abból a ház lakóinak is ki kell venniük a részüket. Ezért igyekezett részt venni mindennapi életükben, megismerni őket és megérteni, hogy mi az, amire a leginkább szükségük van. Hamar kiderült, hogy ez első körben az azonnali beavatkozás lesz – emlékezett vissza a kezdetekre Szaller Péter, a szeretetszolgálat veszprémi szakmai vezetője.
Első feladatuk így a fűtés és a közműszolgáltatások visszavezetése volt, hogy az itt élőknek emberhez méltó körülményeket tudjanak teremteni. Lépésről lépésre haladtak, először egy közösségi teret alakítottak ki, ahova bárki betérhetett melegedni, majd jött a teakonyha és a mosógépek. A máltaiak az E.ON-nal is tárgyalásokat kezdtek, a ház ugyanis ekkor már 15 millió forinttal tartozott az energiaszolgáltatónak. Ennek eredményeként a tartozás felét a cég elengedte, a fennmaradó részt a lakók részletekben fizetik, majd pótolták a szemétszállítási díjat és a vízdíj elmaradásait is.
Ma már az egész házban újra működik fűtés, a lakásoknak pedig előre fizetős mérőóráik vannak, hogy többé nem halmozzanak fel tartozást. A lakók nagy többsége pedig azt is megértette, hogy ha nem fizetik a számláikat, annak következményei lesznek.
„Óriási előrelépés, hogy a fűtésszolgáltató tavaly már a társasházzal kötött szerződést, egyedi megállapodás szerint. Jelenleg 85 százalékos a fizetési hajlandóság, ha pedig valaki mégsem tud fizetni, kölcsön tudunk adni egy norvég panelt, de itt a melegedőben ugyanúgy van hely, mint régen” – sorolta az eredményeket Szaller Péter.
A társasházban található és a szeretetszolgálat tulajdonában lévő lakások közül 27 most szociális bérlakásként működik. A máltaiaknak kifejezetten jó a viszonya a veszprémi önkormányzattal, a szociális bérlakásokba az önkormányzat bérlőkijelölési joggal rendelkezik.
„Számunkra fordulópont volt, amikor az ide érkező bérlőknek már nem az volt az első reakciója, hogy csak a Házgyárira ne” – mondta Szarka Béla, a Jelenlét program vezetője, aki Dallos Esztertől vette át a feladatot.
A harmadik emeleten egy kis külön világ, hajléktalanok rehabilitációs átmeneti szállása kapott helyet, amely 40 embernek nyújt átmeneti otthont. A ház legnagyobb büszkesége és kincse pedig az újra üzembe helyezett lift, amelyben már – ahogy a ház többi részében is – nyoma sincs a szeméthalmoknak.
Pokoli toronyból társasház
Ez vezet fel a most még lezárt kilencedik és tizedik emeletekre, ahol a lakások ma is ugyanúgy állnak, mint a kilencvenes évek elején, az eredeti festés alatt még a poszterek is látszanak. Nem kizárt, hogy idővel ezeket is valamilyen közösségi cél érdekében (például szociális bérlakás stb.) fogja hasznosítani a tulajdonos önkormányzat. A szeretetszolgálat részéről jelenleg még a ház alsó emeletein folyik a munka.
A Torony ma már egyre jobban hasonlít bármely másik társasházra. A folyosókon ég a villany, a közösségi terekben is zajlik az élet, az apró lakások előtt pedig székek, apró berendezési tárgyak jelzik, hogy melyikben laknak. Ahogy az egyik lakó fogalmaz, „itt minden folyosó egy külön utca”.
Az ajtók mögött mindenki úgy teszi egyedivé és komfortossá a 17 négyzetmétert, ahogy tudja. A hosszú évek óta itt élő Mária lakásában egy kis boltív választja el a lakóteret az előszobától, a dekorációt csipkefüggönyök adják. Egy szemben lévő nyitott ajtó mögül kismacska ugrik elő, egy másikból kisbaba sírása hallatszik. A lakók közül többen is szívesen megmutatják otthonukat, de személyesen már nehezebben nyílnak meg, inkább nem akarják, hogy lefényképezzük őket apró lakóterükben.
Tévedés lenne persze azt állítani, hogy konfliktusok egyáltalán nincsenek köztük.
„Sokkal könnyebb itt lakni, mióta megjöttek a máltaiak, de azért akadnak olyan családok, akikkel most is gond van, tegnap is hajnalig bömböltették a magnót” – panaszkodott az egyik lakó. – Van, aki még mindig nem viszi le a szemetet, nem foglalkoznak azzal, hogy mi szeretnénk tisztán tartani.”
Szarka Béla szerint azonban éppen ezek a konfliktusok mutatják, mekkora itt a változás az elmúlt években. „Korábban egészen alapvető problémákkal küzdöttünk, nem volt fűtés, nem volt villany. Most meg az a baj, ha valaki hangosan hallgatja a zenét. Végre olyan, mint egy igazi társasház” – sorolta.
A következő nagy lépést idén január elsején tették meg, ekkortól már saját, külső közös képviselője van a háznak, akit a lakók kerestek meg.
„Ő, miután elvállalta a feladatot, azt mesélte, hogy itt nyugodtabbak a körülmények, mint néhány másik házában” – nevetett a máltaiak programvezetője. A szeretetszolgálatnak egyébként hosszú távon éppen az a terve, hogy szép lassan kivonuljon a ház életéből, ami szintén okoz némi feszültséget. Az egyre növekvő önállóság azonban így is kézzel fogható.
„Tíz éve nem tudtunk volna így beszélgetni, folyamatosan kopogtattak, telefonáltak, kérték a segítségünket. Most már ez sokkal ritkábban fordul elő, de egy dologhoz a mai napig ragaszkodnak, ez pedig a közös karácsonyi ünnepség, ami eddig is összehozta a közösséget.”
A szeretetszolgálat abban is segít, hogy bár a tulajdonrésze 50 százalék feletti a házban, a lakógyűlési döntéseknél ők szavaznak utoljára. „A lakóközösségnek is meg kell szoknia, hogy felelős a saját életéért”.
Az önállóságban az is segít, hogy egyre többen dolgoznak a lakók közül, a 101 aktív korú lakóból 80 embernek van munkája, a többiek sem lustaságból, inkább jellemzően betegség miatt nem tudnak munkát vállalni. A házban élők átlagos egészségügyi állapota az idős, beteg lakók miatt érthetően rosszabb, mint amilyen a város más részein. A koronavírus is rengeteg áldozatot szedett, míg korábban évente 2-3 lakó hunyt el, a járvány alatt évi 10-12 embert vesztettek el.
Fiatalokból most kevesebb van, korábban működött tanoda is az egyik emeletem, de most nincs annyi gyerek, hogy el tudják indítani a programot, a terem egyelőre üresen áll. A Toronyban élő gyerekek a város iskoláiba járnak, de a megkülönböztetéssel még meg kell küzdeniük: míg korábban egy intézménybe tartoztak, most szétosztották őket az iskolák között, így van olyan alsós, akinek a korábbi 20-30 perc helyett másfél óra, mire elér a város másik felébe.
Nem véletlen, hogy Szarka Béla szerint a mostani fő feladatuk, hogy a veszprémiekkel megteremtsék az integrációt. Ebben segíthetne az erkélyek és a homlokzat rendbetétele is, de az több mint 100 milliós nagyságrend, amit egyelőre nem tudnak előteremteni, a pénz a beázás megelőzésére kell, amin most is gőzerővel dolgoznak. Addig is büszkék rá, hogy lassan ugyan, de a város más részein élők is kezdik elismerni a munkát, amit az elmúlt másfél évtizedben a lakókkal együtt beletettek a Torony jobbá tételébe.
„Mostanában több embertől is hallottam, hogy vonzóbbak vagyunk, mint a veszprémi húszemeletes. Ennél nagyobb dicséretet azt hiszem, a lakóink többsége elképzelni sem tudna.”