A mesterséges intelligencia teremt is, tönkre is tesz munkaköröket. Amíg a mérleg még billeg, akad szakértő, aki hitvitának tartja az eltérő jóslatokat. Történelmi példák alapján biztató és aggasztó előrejelzések egyaránt lehetségesek.
Ezt az újságcikket nem mesterséges intelligencia írta.
Viszont olyan sok újságcikk kezdődött így az utóbbi időben, hogy ezzel a közhellyel akár a mesterséges intelligencia (MI) is indíthatott volna. De bármennyire elcsépelt is a kérdés, hogy az MI elveszi-e az emberek munkáját, attól még jogos, akár a saját házunk táján is. Kapásból tudunk mondani olyan munkakört, amely a szerkesztőségben szükségtelenné vált a gépi agyak okosodása miatt: nagyra becsült kolléganőink, a gépírók (e szakmában férfi mutatóba sem akadt) talán utolsó feladata, a hosszú interjúk hangfelvételének leírása ma már alig igényel emberi munkát. Ahogyan az utóbbi években a gépi fordítás is sokat javult, úgy a beszédfelismerés is sokkal többre képes, mint a hosszúra nyúlt kezdeti időkben. A fordításhoz hasonlóan a beszéd átírása is ott tart már, hogy egyszerű esetekben a végeredmény ellenőrzése (amire továbbra is szükség van) sokkal kevesebb emberi munkát igényel, mint amennyit a fordításra, illetve az átírásra kellene szánni. (Persze nem műfordításról van itt szó, hanem például kezelési utasításokról vagy internetes boltok áruinak leírásáról.)
Az emberi munka egy részének gépesítése azonban egyáltalán nem ad útmutatást arra nézvést, hogy az MI gyors fejlődése általában is munkanélküliséget fog-e okozni. A vita egyelőre elméleti, és az érvelők körében olyan tábor is létezik, amelynek tagjai már előre örülnek: ha az MI, illetve az általa vezérelt gépek dolgoznak, akkor az emberek munka nélkül is megélnek, így végre be lehet vezetni a feltétel nélküli alapjövedelmet. De ez más történet.
Akik nem látják veszélyben az emberek munkáját, azoknak egyik jellemző érve, hogy az új eszközök segítik az embert a mindeddig meg nem oldható feladatok megoldásában. „Mesterséges szervekkel egészítik ki a természeteseket”. Bevalljuk: kicsit csaltunk, az idézett vélemény egy XVII. századi angol polihisztortól, Robert Hooke-tól származik. Ő a mikroszkóp és a távcső megjelenését kommentálta e szavakkal. De véleménye nem áll távol attól, amit a mai gondolkodók egyik tábora képvisel. Bene Gergő, az MI marketing-szakértője például úgy érvel, hogy azoknak a munkája lehet veszélyben, akik nem tudják használni az MI-t. (Tegyük hozzá: ők egyáltalán nincsenek kevesen.) A többieknek nem utóduk, hanem asszisztensük lehet az MI.
Történelmi hátteret ad a konfliktusnak egy tavalyi tanulmányában Pintér Róbert, a Corvinus Egyetem infokommunikáció tanszékének adjunktusa. Azt idézi fel, hogy nagyjából három hasonló civilizációs hullámot tart nyilván a tudomány. A nomád életmódot felváltó letelepedés, illetve jóval később az ipar visszaesése és a szolgáltatószektor fellendülése között a második ilyen hullám a talán leggyakrabban emlegetett példa: a XVIII–XIX. századi ipari forradalom. Az első gépek tömegesen teszik fölöslegessé a fizikai munka egy részét, „tehát elveszik egyes emberek munkáját és megélhetését; nem véletlen tehát, hogy már itt, az ipari korszak kezdetén megjelent a gépektől való félelem, gondoljunk csak a ludditákra”. (A ludditák leginkább az új textilipari gépek összetöréséről nevezetesek, bár a XIX. század eleji munkásmozgalomnak más okai is voltak.)
Hogyan indult az iráni nukleáris program? Hogy vélekedtek az ország legfőbb vallási vezetői az atombombáról? És legfőképpen, milyen valós kockázata lehet egy iráni atomfegyvernek?
Ezúttal üres volt a csomagtartó.
Az okok most egyértelműek.
Pénteken Genfben találkozik az iráni külügyminiszter brit, francia és német kollégáival, valamint az EU külügyi képviselőjével.
Nem a „luxizás” leleplezése hozza magával a felháborodást. A nagy változásokhoz vezető lendület hosszú idő alatt halmozódott fel.
A Bonbonetti irodákat is fog építeni.
Rendkívül értékes lehet.
