Egressy Zoltán: A vadidegen – a Barcelona őrületes fordítása a PSG ellen 2017-ben

Adná magát a dolog, sőt úgy illene tulajdonképpen, hogy a végtelen számú stadionban/tévén/kivetítőn megtekintett meccs közül az Újpest vagy a magyar válogatott valamelyik diadalát válasszam életem meccsének, esetleg azt, amelyen Európa-bajnok lett a Magyar Íróválogatott (jómagammal a soraiban), csak először azt kéne eldönteni, mit jelent pontosan az „életem meccse” szókapcsolat.

Szurkolói boldogságot vagy saját játékra vonatkozó kellemességeket, esetleg sportszakmai szempontokat, amelyek alapján ki lehetne szelektálni néhány izgalmas kilencven percet, hogy maradjon egyetlen, könnyű szívvel felvállalható. Átfedések is vannak természetesen, de ez nem könnyíti meg a döntést. Túl sok az emlékezetesség. Azt mindenesetre első körben elvetném, hogy két, számomra semleges csapat meccsére voksoljak.

A lehetőségek tárháza ettől még szinte végtelen. Szólnak érvek a naiv gyerekkor mellett, érthető választás volna a nem egészen kilencévesen a televízióban látott 8–3-as Újpest–Fradi, anyám a konyhában készítette a vacsorát, és én minden gólnál rohantam ki hozzá, hogy informáljam az aktuális állásról. Nyolcszor örömmel.

Ha már Újpest: választhatnám kevésbé naiv ifjúkorom két nagy meccsét, a Megyeri úton végigordított Köln elleni 3–1-et vagy az Aberdeen 2–0-s legyőzését. Ott büszkélkedik a szép meccsek polcán az 1981-es magyar–norvég, 4–1 lett, azzal jutottunk ki a ’82-es világbajnokságra. A traumatikus élmények közül emlékezetes a ’78-as argentin–magyar és a ’86-os, szovjetek elleni 0–6, amit a ceglédi laktanyában hüledeztem végig.