Rácz Erzsébet: Sahra Wagenknecht hívei vodka és sós uborka társaságában a keletnémet múltat gyászolják

Wagenknecht szélsőbaloldali pártjának politikusai kellően opportunisták ahhoz, hogy kihasználják a keletnémet nosztalgiát. A kormánypártok a túlélésért küzdenek, a szavazók büntetik őket az elmúlt évek rossz kormányzásáért, a demokrácia szélsőjobbról és szélsőbalról is kaphat gyomrost. Vélemény.

„A háborúnak vége. Ha akarod!”

Ezt ígéri, és akár ezzel a Yoko Ono-idézettel is kampányolhatott volna a keletnémet politikai élet régi-új csillaga, a marxista kommunistából populista békegalambbá vedlett Sahra Wagenknecht. A jénai származású politikusnő számunkra ismerős szlogennel vette be a három keletnémet tartomány végvárait, és indult alig egyéves populista pártjával, a BSW-vel (amelyet nemes egyszerűséggel csak Sahra Wagenknecht Szövetségének neveznek) országhódító hadjáratra a szavazatokért az ukrán háború, a migránsok és – biztos, ami biztos – Izrael ellen.

Az európai parlamenti választásokon a BSW első nekifutásra 6,2 százalékot szerzett. A semmiből felemelkedő párt a tartományi választásokon már kétjegyű eredményt ért el. Szembetűnők a hasonlóságok a szintén semmiből született Tisza Párttal: egyszemélyes branding, improvizált szervezeti építkezés, pártelnöki szelfiözön, elhatárolódás a többi párttól, kézi vezérlés.

Wagenknechttel egy egyetemre jártunk Jénában. Bár nem emlékszem rá, és nyilván ő sem rám, találkozhattunk valamelyik kocsmában, foglaltházban, a Kassablanca Clubban, a Zöld Párt kávézójában, a nyári színházi fesztiválon. Jéna történelmi fényéből a kilencvenes évekre a foghíjas utcák, a barnaszén szaga, a folyosó végi vécék és a szélsőségek maradtak. Békeaktivisták, radikális baloldali házfoglalók és neonáci pankrátorok, sok csetepaté, rejtőzködő államellenes szervezkedők és a későbbi NSU terroristái, akik bevándorlókat öltek éveken át.