Miért küzd a liberalizmus a demokrácia ellen?

A magyar politika négy kihívását vizsgáló sorozatunk előző részében Magyarország nyugatosodását, pontosabban annak hiányát jártuk körül. Arra jutottunk, hogy a Nyugat viszonya a Fideszhez hasonló pártok esetében akkor javul, ha mindenekelőtt szembenéznek a ténnyel, hogy a rendszerváltást követő ideológiai győzelem korántsem volt végleges. Sorozatunk folytatásaként ezúttal a nyugatosodás ideáljához szorosan kötődő demokratizálódással foglalkozunk. Azzal, hogy mit jelent a liberális demokrácia, és miért nem következett be az 1990-ben remélt demokratikus konszolidáció.

Furcsának tűnhet 2024-ben felvetni, hogy mit is jelent a liberális demokrácia. Kulcsfogalmak tisztázása nélkül mégsem lehet értelmezni, mi változott a rendszerváltás óta eltelt időszaktól az Orbán-rendszer létrejöttéig. Mást láttunk bele a liberális demokráciába a 90-es évek hajnalán, mint napjainkban. Nemcsak azért, mert korlátozott volt a tudásunk a nyugati hagyományokról és gyakorlatról, hanem, mert az azóta eltelt időben a liberális demokrácia fogalma is kibővült, s a fogalomhoz való viszonyt egyre inkább a liberalizmushoz való viszony határozta meg. De ne szaladjunk ennyire előre!

Amikor a liberalizmus szitokszóvá lett

A rendszerváltást követő időszakban még egy egységes demokráciaképről beszélhetünk. Az aktorok túlnyomó többsége egyetértett abban, hogy demokrácia kell. Azt, amit demokrácia alatt értettek az érintett politikusok, értelmiségiek, diplomaták stb., a politikatudomány klasszikus értelemben vett liberális demokrácia definíciója fedte le, és ez egyben antitézise volt az előző rendszernek. Legyenek szabad választások, versengő többpártrendszer, működő piacgazdaság, érvényesüljön a jogállamiság. Az ideológiai alapú kiszámíthatatlanságot váltsa fel a demokratikus intézményekre épülő biztonság.

Nem volt olyan elitcsoport Magyarországon, amely ne értett volna ezzel egyet. A liberális demokrácia két alkotóeleme, a liberalizmus és demokrácia, egyensúlyban volt. Közel azonos súllyal érvényesültek, nem létezett fontossági sorrend vagy dominancia a kettő között. Egyértelmű volt, hogy mindkét elemre szükség van, hogy nem létezhet az egyik a másik nélkül. A demokrácia nem pusztán a népuralmat jelentette, vagy azt, hogy a demokrácia a szabad és nyitott társadalom előfeltétele. Olyan rendszer, amelyben az állam feladata csupán az egyéni szabadság érvényesüléséhez szükséges keretek megteremtése. Idővel azonban ez az egyensúly a liberalizmus irányába billent el, megbontva a korábbi egyensúlyt, többek között azért, mert a 2000-es évekre a neoliberális politika és gazdaságszemlélet uralkodóvá vált a nyugati nagyhatalmak körében. Habár Magyarországon Gyurcsány Ferenc inkább a Tony Blair politikája által fémjelzett, Anthony Giddens nevéhez kötődő harmadikutas-politikát követte, tehát tisztán sohasem valósult meg a neoliberális (gazdaság)politika,

a nemzetközi korszellemhez való igazodási kényszer nemcsak a neoliberalizmust tette szitokszóvá egy individualista hagyományokkal nem rendelkező, korábbi kollektivista társadalom számára, hanem magát a liberalizmust is.

Ehhez hozzájárult az MSZP koalíciós partnere is, az SZDSZ, amely mind ideológiailag (melegházasság, könnyű drogok liberalizációja stb.), mind gazdaságilag (öngondoskodás, decentralizáció) képviselte az akkor divatos nyugati liberális eszméket. Ahogyan erre sorozatunk első részében is rámutattunk, a balliberális oldal egyfajta feltétlen mintakövetői szerepet öltött ezáltal magára. Ugyan az SZDSZ csupán a kisebbik koalíciós partner volt, igényt tartott a koalíciós kormányzás arculatának meghatározására, ami végül nemcsak a kormányon belül okozott feloldhatatlan feszültségeket, hanem társadalmilag is erős ellenálláshoz vezetett.

Erre a masszív társadalmi elutasításra épült a Fidesz 2010-es választási győzelme, előtérbe helyezve a liberális elemmel szemben a „népuralmat”, azaz a liberális demokrácia demokratikus elemének nagyobb fokú érvényesülését. A liberális túlsúly tehát előállította saját, demokratikus túlsúlyra törekvő politikai ellenfelét.

A fenti folyamat nem csak Magyarországon ment végbe, a 2008-as gazdasági válsággal világszerte megrendült a neoliberális politikába vetett hit, és egyre több populista párt jelent meg tiltakozásként. Változatosságuk ellenére közös volt bennük a (liberális) elit kritikája, az az állítás, hogy az elit nem foglalkozik a nép igényeivel. A politikatudomány a liberális demokráciára veszélyesnek minősítette ezeknek a pártoknak a térnyerését, egyre gyakrabban nevezte antidemokratikusnak őket.