Dokumentumfilm az önigazolás lélektanáról: orosz katonák ukrajnai sírámai

4 perc

2025.02.07. 09:34

2025.02.07. 11:26

Az Oroszok háborúban című nagy botrányt kiváltó dokumentumfilm nem állít hazugságokat. Csak egy kicsit megtéveszt. Az ördög itt nem a részletekben rejlik, hanem azok hiányában – írja Kövesdi Veronika, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének oktatója.

Képzeljünk el egy dokumentumfilmet egy maroknyi katona fronton töltött hónapjairól. Hosszú búcsú a családtól. Rettegés az első bevetéstől. Halálfélelem, elvesztett bajtársak siratása. A legtöbben szükségből, pénzért, de van, aki tényleg szívből jött: a hazaszeret vagy a barátság miatt, vagy azért, mert elhitte a propagandát. Persze itt már nem hiszi el senki.

Gyomorba vágóan érzelemdús jelenetek, amiket még sokszor zenei aláfestés is kiemel, hogy a 126 percnyi fullasztó kilátástalanságot tényleg csak másodpercekre törje meg egy-egy felvétel a táborhoz édesgetett macskákról. Kisbusszal szállított halottak. Családi fényképek szorongatása.

Tegyük fel, hogy a film címe Németek a második világháborúban. Mennyire tartanánk hitelesnek az ábrázolást?

A Waffen-SS vagy az Einsatzgruppen kegyetlenségeiről ugyan megkérdezik a közkatonák egyikét, de mivel ő nem látott, hallott vagy tud elképzelni ilyen bűnöket, tovább is suhanunk egy falubélihez, aki biztosít minket arról, milyen csodálatosak ezek a fiúk.

Persze nem volna helyénvaló egy gondolatkísérlet alapján verdiktet mondani a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon bemutatott Russians at War (szó szerinti fordításban: Oroszok háborúban) című filmről, még akkor sem, ha a fentiek megfelelnek a filmben látottaknak.

Jó döntés volt a fesztiváltól, hogy nem törölte le a filmet a programról, annak ellenére sem, hogy – ahogy minden nemzetközi bemutatón – itthon is tiltakoztak ellene. Nem csak azért, mert legalább a magyar közönség nem a köztévében találkozott vele, hanem mert sokat tudunk belőle tanulni. Például, azt eldönteni, hogy propagandával van-e dolgunk vagy sem, nem olyan egyszerű, mint ahogy mi, ebben a külföldi ügynöközéssel és brüsszelezéssel teli országban kénytelenek vagyunk gondolni.

Egy kocka a filmből
La Biennale di Venezia

Árnyaljuk kicsit, figyelmen kívül nem hagyva a mozgókép politikai hatását kutató Elizabeth Haas és társai gondolatát, miszerint minden dokumentumfilm eredendően propagandisztikus, mert megpróbálnak meggyőzni arról, hogy az igazságuk az egyetlen igazság. (Aki utána akar olvasni: E. Haas, T. Christensen, P. J. Haas: Projecting Politics)

A propaganda egy spektrum, amelynek leginkább kifejlett orosz formájának „dokumentumfilmes” iskolapéldája a 2022-es A Donbassz gyermekei (rendező: Tatiana Borsch, Russia Today). A mű 15 perce után már legalább kétszer elsírtuk magunkat a szenvedő kisgyerekeken, de a narrátor nem hagy menekülni, azonnal jelzi, hogy ők az „ukrán nácik” legfőbb célpontjai. Mivel biztos vagyok benne, hogy nem mindenki fogja átküzdeni magukát a gyerektemetéses jeleneteken, elárulom hát, miért is ez az ördögi obszesszió a film szerint: a szervkeresedelem szövevényes hálózata áll itt a háttérben. A megszólalók zömmel kiskorúak, de a hitelesség illúziójának igazi mágusai a megszólaltatott „szakértők”. A probléma a morális intuíciók előhívásával való játék:

ha a film igazságtartalmát tagadjuk, felhozható ellenünk, hogy nem érdekel minket a gyermekek védelme.

Az Oroszok háborúban ezzel szemben nem állít hazugságokat. Csak egy kicsit megtéveszt. Az ördög itt nem a részletekben rejlik, hanem azok hiányában. Mert ha igaznak vesszük az állítást, hogy ez a film csak be akarja mutatni a háborút az orosz oldalról, akkor fel kell merüljön a kérdés, miért nem törekszik legalább arra, hogy ne homogenizálja a katonákat?

Ebben a világban nem csak nincsenek háborús bűncselekmények, egyenesen elképzelhetetlen, hogy egy orosz katona ilyet művelne. Itt áldozatok vannak – a pénztelenségé, a katonai vezetésé, az „ukrán náciké”, sőt, az orosz propagandáé. Nincsenek zsoldosok vagy a börtönből kihozott elítéltek.

A katonák csak azért akarják minél hamarabb megnyerni a háborút, hogy végre hazamehessenek. Csak azért ölnek, hogy ne a gyerekeiket sorozzák be. Szándékosan vagy véletlenül, de egyoldalúvá válik az orosz front bemutatása, ami annak a dehumanizációs – kizárólag a háborús bűnöket elkövető, „nácivadász” katonákat bemutató – törekvésnek a tökéletes inverze, amivel már találkoztunk.

Az ellenfél humanizációs propagandája a háború minél hamarabbi lezárását tekintve lehet hatásos, megingathatja a nyilvánosság véleményét az invázió sújtotta ország támogatásáról.

Persze lehet, hogy a hazai kétbites világmagyarázat foglyaként nem látjuk meg a szoftpropagandát a filmben, de lehet az is, hogy nem szándékos a homogenizáló törekvés. Viszont ebben az esetben nem juthatunk más következtetésre, mint hogy ez az alkotás csak azt ábrázolja hitelesen, ahogy az Oroszország oldalán harcoló katonák az áldozat szereppel próbálják igazolni magukban Ukrajna megszállását.

Azért nincsenek háborús bűncselekmények, azért nézőpont kérdése a invázió oka, mert így feloldható a morális feszültség. Csak parancsot teljesítek. Így elnyomható a kognitív disszonancia, áldozatként nem kell szembenézni azzal, hogy ők támadták meg az országot. Azzal, hogy ők az elkövetők.

A néző zavarát feloldhatná a film rendezője, de nem teszi. Miért nem reagál egyértelmű közleménnyel, a filmben is jelezve az alkotás nemzetközi vetítései során rendre előkerülő propagandakérdésre és az erősen problémás elemekre? A budapesti fesztiválon, a bemutató utáni beszélgetésen Trofimovának szóban mindenre volt magyarázata. A háborús bűncselekményeket például azért tagadják a filmben, mert ő nem látott egyet sem, és egyébként is, ahol háború van, ott ez előfordul.

Több magyarázat lehetséges erre a védekezésre is. Az egyik, hogy a film iránti érdeklődést egyértelműen az egekbe emeli betiltásának követelése és a körülötte alakuló botrány. A rendező éles elhatárolódása ezt az ingyen pr-t rontaná. És persze az is igaz, hogy a ködösítést lehet műfaji sajátosságnak is nevezni. A legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy ez a film nem csak a frontkatonák, hanem az orosz rendező önigazolásának dokumentuma is.

(A dokumentumfilm címének hivatalos magyar fordítása: “Orosz frontkatonák között”, de a szerző fontosnak érezte a tükörfordítás használatát)

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!