Stark Tamás: Ukrajna három éve harcol azokért az értékekért, amelyeket az Orbán-rendszer könnyelműen felad

Amikor átlépjük a magyar−ukrán határt, még semmi sem utal arra, hogy a szomszédos országban a második világháború utáni korszak legnagyobb háborúja zajlik. Az első ukrán településen, Csapon a vasútállomás belső terében azért feltűnnek a Trump-kormányzat által most felfüggesztett „USAID” feliratú, vagyis az amerikai segítségnyújtást hirdető plakátok, valamint az óvóhelyet jelölő feliratok.

A frontvonal mögötti ukrán városok élete a háború kirobbanásának harmadik évéhez közeledve hétköznapinak tűnik. Rengeteg az autó, nagy a forgalom, különösen csúcsidőben, reggel és délután. Az ukrán autópark egyébként nem rossz, bár még bőven látni a szovjet korból megmaradt Zsigulit, Moszkvicsot.

A nagyobb városok belvárosain hömpölyög a tömeg, a kávéházak, éttermek zsúfoltak. A boltok kínálata alig marad el az itthonitól, csak minden sokkal olcsóbb. Igaz, a bérszínvonal is alacsonyabb. A háború ellenére a bérek, nyugdíjak kifizetése nincsen veszélyben, és az infláció se kiugróan magas – főként a magyar értékhez képest. A hadműveleti területektől távoli, viszonylag kevés légicsapást elszenvedő településeken, városokban az első benyomások alapján semmi sem utal a háborúra.

Egy idő után azonban feltűnik, hogy a járókelők közül viszonylag sokan hordanak egyenruhát. Fiatal párok sétálnak kéz a kézben, az egyikük katonaruhát visel. Családok sétálnak, ahol az apa szabadságát töltő katona.

Aztán ha nem is nagyon feltűnőek, de vannak háborúra utaló plakátok. Egy katona tengerpartra emlékeztető vidéken kényelmes kempingfotelben ül. Kezében táblagép, szemét mintha napszemüveg fedné. Tengerparti idillt sugall a kép, de valójában egy drónkezelőt látunk, a plakát az ő tevékenységének fontosságára hívja fel a figyelmet. Más plakátokon teljes fegyverzetben álló katonákat látni „Védjük meg együtt Ukrajnát!” felirattal. A háború valóságára az áldozatok nagy méretű fényképei utalnak, amelyek ott állnak minden város, település főterén. A járókelők megállnak a képek előtt, többen tisztelegnek az eltávozott katonák emléke előtt.

A háborús helyzetre utalnak az ukrán zászlók, amelyeket nemcsak középületekre, hanem sok magánházra is kitűztek. Nemzeti színű zászlók lobognak a hősi temetők egyre szaporodó sírjain is. A háborúra ugyanakkor nemcsak a plakátok, az áldozatok képei, a hősi temetők, lobogó zászlók és a légitámadást jelző szirénák emlékeztetnek.

A háború valójában mindenhol ott van, mindent áthat.

Az emberek láthatóan nem félnek, megszokták a riadókat, a drón- és (a sokkal veszélyesebb) rakétatámadásokat. Ismerőseim elmondták, hogy még az óvodások is hozzászoktak ahhoz, hogy a foglalkozások egy része az óvóhelyen zajlik. A feszültség, idegesség mégis érzékelhető, és ezt beszélgetések során senki sem titkolja. Szó esik az idegileg összetört leszerelt katonákról. Az orosz fogságot megjárt, megkínzott hozzátartozókról, akik valamilyen fogolycsere során lesoványodva, törött bordával érkeztek haza.

Mindenkinek van rokona, közeli ismerőse a fronton. Mindenki sirat valakit − családtagot, barátot, munkatársat vagy tanítványt.

Egy Lvivben élő egyetemi tanár arról számolt be, hogy augusztusban meglátogatta őt három barátja, hogy elbúcsúzzanak tőle, mert a frontra készülnek. Ma már közülük ketten az ungvári temetőben nyugszanak.