„Mostanában gyakran átírják a történelemkönyveket” – magyar és ukrán történészek a légitámadások árnyékában

Mi adta a késztetést a konferencia megszervezésére, és mi volt a cél?

Amikor 2014 tavaszán az „udvarias zöld emberek” – valójában az orosz különleges erők katonái – megszállták a Krímet, megdöbbentem, mert a második világháború óta ekkor került sor először nyílt területszerző agresszióra Európában. Még nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor 2022 februárjában Putyin átfogó inváziót indított Ukrajna ellen, lényegében az ország bekebelezése céljából. Az agresszióval Oroszország több nemzetközi kötelezettségét is megszegte.

Putyin támadása nemcsak Ukrajna, hanem a szovjet elnyomás alól felszabadult minden kelet-közép-európai ország függetlenségét és szabadságát is veszélyezteti.

Nem értettem, hogy ebben a helyzetben a magyar kormány miért nem áll ki a megtámadott Ukrajna mellett, és a sajtója miért az agresszor propagandáját hangoztatja. Úgy gondoltam, hogy ebben helyzetben valahogy meg kell szólalni, és ki kell fejezni együttérzésünket az ukránokkal, különösen az ottani kutatókkal, kollégáinkkal.

A szolidaritás kifejezésének egyik legegyértelműbb formája a konferencia, amelyet mi, magyarok kezdeményeztünk. Az MTA második világháború története albizottsága az elmúlt években sok hazai konferenciát szervezett, és az albizottság elnökeként azt javasoltam, hogy tartsunk az ukrán kollégákkal közösen egy tudományos rendezvényt. Aminek a színhelye csak Ukrajnában lehetett, mivel az általános mozgósítás miatt a férfi kutatók, egyetemi tanárok csak nehezen hagyhatják el hazájukat. Az albizottság tagjai támogatták ezt az általam még 2022-ben felvetett elképzelést, a megvalósítás azonban sokáig lehetetlennek tűnt.

Mindenütt nyitottak voltak a kezdeményezésére?

Több magyarországi szervezethez is fordultam azzal, hogy kezdjünk el közösen gondolkodni a konferenciáról, és vegyük fel a kapcsolatot az ukránokkal, de falakba ütköztem.

Nem az ukránokkal kapcsolatos rokonszenv hiányzott, inkább óvatosak voltak azok, akikkel beszéltem.

Azt mondták, hogy a háborús helyzet nem alkalmas ilyen rendezvényre. Én viszont ennek épp az ellenkezőjét gondoltam. Személyesen azonban nem ismertem ukrán történészeket. Az albizottság korábbi elnöke, Pető Andrea meghívást kapott a Zsidótanulmányok Ukrán Egyesülete által szervezett, 2023 márciusában, Lvivben tartott konferenciára; ő azonban, mint utódját, engem delegált. Bár fizikailag csak öten voltunk jelen, nagy hatást tett rám mind a konferencia, mind a háborús Ukrajna. Ekkor ismerkedtem meg személyesen is ukrán kutatókkal, akiket elhívtam az ungvári konferenciára is. Egy amerikai barátom, John Swanson, a University of Tennessee professzora idén tavasszal ismertetett meg az Ungvári Nemzeti Egyetem nemzetközileg ismert holokausztkutatójával, Pavlo Khudish-sal. Végül is ez a kapcsolat vezetett el a konferenciához. Pavlo és kollégái az egyetem Történelem és Nemzetközi Tanulmányok Karán örültek az ötletnek, és a nyáron megkezdtük a szervezést, ami aztán sokkal nehezebben ment, mint gondoltam.

Milyen akadályokkal találta szembe magát a szervezés során?

Szeptember elejére már felállt a magyar résztvevők csapata. Nyolcan vállalkoztak a kiutazásra, és ketten online csatlakozást ígértek. Az ukrán résztvevők listája azonban nehezen állt össze, mert az ottani kollégák a háborús helyzet miatt semmit sem ígérhettek biztosra. Ráadásul ősszel hetek teltek el úgy, hogy Ukrajnából semmilyen üzenet sem jött.  Mint kiderült,

az ukrán szervezőtársam, Pavlo egyik tanítványa elesett a kurszki fronton, és őt ez a veszteség hosszabb időre megbénította, elnémította.

Úgy volt, hogy az ukrán résztvevők úti- és szállásköltségét a kárpátaljai területi hivatal kulturális osztálya fedezi, de november végén kiderült, hogy még sincs erre keretük. Szerencsére mi tudtunk segíteni. Az MTA-hoz és munkahelyemhez, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatási Központhoz fordultam támogatásért. A két intézménytől, valamint egy magánadakozótól kapott pénz elégséges volt a kiutazó magyarok és a nem ungvári illetőségű ukrajnai előadók úti- és szállásköltségének fedezésére. 

Ugyanakkor szomorúan vettem tudomásul, hogy az indulás előtt egy héttel a nyolcból négy magyar résztvevő elállt a kiutazástól. Leginkább a Munkács térségét ért novemberi orosz támadás által kiváltott aggodalom állt döntésük hátterében. Ők online csatlakoztak a rendezvényhez. Így viszont csak négyen utaztunk ki Ungvárra, rajtam kívül Huhák Heléna és Mitrovits Miklós, akik kollégáim a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban, továbbá Jeszenszky Géza volt külügyminiszter. Csatlakozott hozzánk feleségem is. Ukrán részről tizenegyen vettek részt a konferencián. Közülük tízen fizikailag is jelen voltak.

A konferencia megszervezése számomra azt bizonyítja, hogy a hatalomtól független szervezetek, emberek sem teljesen eszköztelenek.

Érdemes dolgozni egy jó cél érdekében, és ha kitartóak vagyunk, akkor el is érhetjük ezt a célt. Tudomásom szerint a háború kitörése óta ez az egyetlen, Ukrajnában lezajlott ukrán-magyar tudományos fórum.

Ukrán-magyar történész konferencia

HVG / Stark Tamás

Hogy sikerült a konferencia, milyen volt a találkozás az ukrán kutatókkal?

Van, amikor 2-3 nap annyit számít az ember életében, mint máskor egy-két év. A konferencia három napját én is – és azt hiszem, mások is –  így élték meg. Már a kezdet nagyon felemelő volt, amikor elhangzottak a köszöntő beszédek, és megemlékeztünk a háború áldozatairól. Az ungvári egyetem vezetését, a konferencián jelen lévő ukránokat láthatóan meghatotta a mellettük való kiállásunk, amit leginkább fizikai jelenlétünk fejezett ki.