„A thatcherizmus ugyanaz volt, mint a reaganizmus, csak rossz fogakkal” – interjú Douglas Stuarttal

Dúl a Thatcher-korszak, a gyárak és a bányák bezártak, se munka, se remény, csak a segély van és az ital. Ez az a Glasgow, ahol első könyvének főhőse, a kis Shuggie cseperedik, és ez az a város, ahol ön is felnőtt. Hogy sikerült kitörnie?

Munkáscsaládba születtem, ebbe az osztályba tartoztunk több generációra visszamenőleg, és büszkék voltunk rá. Majd beköszöntött a Thatcher-korszak, a munkanélküliség pedig 28 százalékosra ugrott Glasgow-ban. A teljes gyerekkorom erre az időszakra esett. Két teljes generáció ment rá erre a pusztításra. Ehhez jött még a nagyszüleim hirtelen halála és anyám függősége – valóban elég kilátástalannak tűnt minden. Munkanélküli-segélyen éltünk, ez tartott el 4-től 16 éves koromig. Az viszont csodás Skóciában, hogy az oktatás ingyenes. Jóval fiatalabb voltam mindkét testvéremnél, láttam rajtuk, milyen rosszul élnek, noha keményen dolgoznak. Láttam, hogy ez az út nem működik. Én voltam az első a családban, aki befejezte a gimnáziumot.

A főiskolán angol irodalmat szeretett volna hallgatni, de végül textilesnek ment.

A továbbtanulásomat a skót kormány fizette, árva és szegény gyerekként legalább ez a kapaszkodóm megvolt, úgy éreztem, az oktatási rendszer nem hagy magamra. Ahol felnőttem, elképzelhetetlen volt, hogy valaki abból éljen, hogy könyveket olvas. Jó adag lenézés is volt ebben, férfihoz nem illő, feminin elfoglaltságnak tartották az efféle dolgokat. Végül egy textiles főiskolára mentem, onnan indult a divattervezői karrierem, így kerültem New Yorkba is, ahol a mai napig élek.