A szentély szürke téglatestei – Martin Henrik művei az INDA Galériában
6 perc
2025.03.12. 13:50
2025.03.12. 14:03
Martin Henrik kiállítása nem adja magát könnyen. A művészt a kurátori kísérőszöveg szerint a nyugati és keleti metafizikai gondolkodás inspirálja. Alkotásai az érzékeken túli megismerés tárgyai, központi témája a létezés transzcendenciája, valamint az individualitás meghaladása, ami a valóság mélyebb megértésének alapfeltétele. Megpróbáltunk közelebb kerülni hozzá.
Kiállításlátogatóként jó ideje hozzá vagyunk szokva, sőt szoktatva, hogy segéd- és háttéranyagokkal felszerelkezve nézzünk kortárs műtárgyakat, mert akkor feltárulhatnak a kísérőszövegek nélkül nem, vagy jóval kevésbé látható-érzékelhető jelentéstartományok; gazdagodik a primer élmény.
Vannak továbbá azok az esetek, amikor ez nem történik meg. Amikor a mégoly tartalmas, intellektuális igényességű katalógus- és falszövegek (és az alkotói szándékok) megállnak valahol a művek és a befogadó között a térben, és nem találkoznak egymással.
„Ki vagyok én? Mi a világ? Mi az, hogy valóság? Ezek, vagyis a létezésre vonatkozó legalapvetőbb kérdések állnak a művészetet spirituális praxisként, magukat a munkákat pedig a feltáruló tudás konkrét tárggyá sűrűsödéseként tekintő Martin Henrik kutatásainak középpontjában” – olvasható egyebek között a március 21-ig látogatható kiállításról az annak otthon adó INDA Galéria honlapján.
Egzisztenciális vagy spekulatív alapkérdések felvetése és vizsgálata a vizuális művészetben, a létezés mibenlétének megragadására való kísérlet a festészet médiumán keresztül kétségkívül nagy feladat, de korántsem idegen a művészeti gyakorlattól. Alkotóként éppen ezért nehéz olyan képi válaszokat találni, melyek nem ismételnek sokszor látott megoldásokat, relevánsak a 21. század vizuálisan túltelített és a túlizgatott éveiben, és úgy beszélnek a filozófia, a szellemtörténet vagy akár a geometria témakörébe tartozó kérdésekről, hogy az „átjön”, megérinti a befogadót. Aki így intellektuálisan és szellemileg kihívás elé kerül, vagy egyszerűen csak érzéki benyomásoktól feltöltődve hagyja el a kiállítóteret. Optimális esetben.
Martin Henrik kiállítását kétszer is megnéztem; először egyedül, másodszor a készséges és halk szavú alkotó társaságában, akinek feltettem számos kérdést. De mindkét alkalommal hiányérzet maradt bennem: az a fajta, amit tisztességesen végiggondolt és következetesen végigvitt, de nem igazán meggyőző anyagok láttán érez az ember.
Az alkotóval való találkozáskor sok téma szóba került: festészeti és geometriai problematika, szellemi háttér, pályaív. „Festő szakon végeztem Szabados Árpád osztályában, de mindig érdekelt a térbeli kifejezési forma is. Árpád egy időben át is irányított a szobrászokhoz, azzal, hogy ha én ennyire szeretnék faragni, akkor ne itt pattogjanak a kőszemcsék a többiekre, hanem menjek át a kőfaragó műhelybe, ott biztosan szívesen fogadnak. Így is történt, de egy hónap után visszatértem a festészethez” – meséli a kezdetekről.
„Közvetlenül a Képzőművészeti Főiskola befejezése után hirtelen talajvesztett állapotba tud kerülni az ember, legalábbis pályatársaim és barátaim, ismerőseim mind hasonlókról számoltak be. Kikerül az ember a burokból” – folytatta. „2010 körül aztán kapcsolatba kerültem a bécsi Krinzinger Galeriával, pontosabban részt vehettem egy magyarországi rezidenciaprogramukon, Petőmihályfalván, ahova végül nem vásznakat, hanem köveket vittem. Ezzel kezdetét vette egy legalább ötéves periódus, amikor csak követ faragtam.”
Derkovits-ösztöndíját (2016) is szobrászati munkáira kapta, és szintén ennek a díjnak köszönhetően került Szentendrére, a régi művésztelepre, ahol azóta is alkot. A szobrok készítését nem hagyta abba – a kiállításon, ahol beszélgetünk, szerepel is néhány andezit és bazalt műtárgy a kurátor, Kozma Zsolt válogatásában –, de hamarosan elkezdett újra festeni is. Most látható, Hieron című sorozatának anyaga 2019 ősze óta készült, pontosan megtervezett és akkurátusan kivitelezett, mondhatni mértani pontosságú tervek alapján.
„Egy korábbi képsorozatom, a Vidya készítésekor is hasonló eljárásokkal dolgoztam: a vásznon több réteg kerül egymásra, melyeket monotípia-szerűen hordok fel. Fölfestek egy foltot, foltrendszert vagy formát egy nejlon felületre, vagy egy másik vászonra, és egy nejlonnal „átteszem” arra a képre, amelyen dolgozom. A képek geometriai része elég szigorú. Kidolgozom előre a kompozíciókat és a tónusokat is. Valójában engem a geometria gyerekkoromtól kezdve izgat, imádok szerkeszteni. De valahogy nem éreztem úgy, hogy ha képet festek, akkor is hasonló úton járhatnék. Az eddigi munkáim során volt egyfajta gátlás bennem; ragaszkodtam ahhoz, hogy a határon maradjak, az ábrázolás és nem-ábrázolás határán. Talán a bolygósorozatom volt az, amelyet lehetett erről az oldalról is, és a másikról is nézni. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik 2025-ben, de hosszú ideig nem mertem tovább menni. A szobrokkal kapcsolatban viszont eszembe se jutott, hogy ne csinálhatnék meg bármit, ott nem voltak ilyen gátlásaim.”
Bár ezen a ponton az alkotó hangsúlyozza, hogy az egyes képrétegek alól helyenként kibukkanó kis méretű színfoltok pontos helyének kialakulása a festés során spontán történik, a felszabadultságnak nem sok jelét érezni. A törtfehértől a sötétszürkéig terjedő, redukált színskála, és a sok variációban ismétlődő, döntően azonos geometriai formák (négyzet és téglalap) a képek sorát az egységes benyomáson túl a biztonsági játék érzete, sőt a monotónia felé nyomja el.
Munkái szellemi vonatkozása kapcsán elmondja, hogy az Advaita védantának abból a tanításából indult ki, mely szerint nincsen más, csak a tudat, minden tudati természetű, és bármilyen jelenség, lény, csak a tudaton belül van. „Egy szimbólumon keresztül próbáltam mindezt megközelíteni, amely ebben az esetben a kocka, illetve a téglatest. Ez a téglatest szándékaim szerint négydimenziós. Egy négydimenziós testet nem igazán lehet elképzelni. Lehetnek azért hasonló élményeink: például álom állapotban megélhető belső tapasztalásaink. A hiperplaszticitás szót találtam ki erre, bár lehet, hogy ez neologizmus, és nem a legmegfelelőbb kifejezés itt. Hogy miért négy dimenzió? Erre sincs racionális magyarázatom, egyszerűen elkezdett érdekelni évekkel korábban, és egyszer csak eljött az a pont, hogy foglalkoztam is vele. Az, hogy hány dimenziót próbálok elképzelni az egyetlen létező tudatban, teljesen lényegtelen. Az összes itt látható képen lévő geometriai szerkezet ugyanazt az egy teret jeleníti meg. Ezt egyébként valahogy úgy kell elképzelni, ahogy mondjuk egy testet (poliédert), amelyet háromdimenziós síklapok határolnak; csak egy négydimenziós esetében határoló térfogatokról van szó, amelyeket celláknak szoktak nevezni.”
Miközben próbálom a negyedik dimenzió fogalmát megérteni, (hiába) kutatva szegényes matematikai és geometriai ismereteim között, megjegyzem az alkotónak, hogy a negyedik dimenziót ugyan nem, de egy nagyon visszafogott op-art hatást vélek felfedezni a képeken: a szürke különféle tónusaiban tartott művek többségének mintha lenne valamilyen optikai játéka. „Igen, ez szándékos” – erősíti meg. „A tónusok is azért vannak olyan szigorúan és előre meghatározottan beállítva, mert ez az ide-oda ugrálás, ez a flip-flop csak akkor működhet. Nem akarom támadni az op-artot, mert formailag vonz, az eszközeit izgalmasnak találom, mert az érzékekre hat, de nem vállalok vele közösséget. Nekem fontos, hogy egy érzék a közvetítője legyen valami olyasminek, amire azt mondhatjuk, hogy szellemi.”
A kiállítás címe – Hieron – feloldása kapcsán kiderül, hogy a jelentése Szent Tér. „Arra gondoltam, hogy ne egy keleti kifejezés legyen a cím, hanem valami olyasmi, amihez könnyebben tudunk mi itt kapcsolódni, ezért ezt az építészeti szakszót választottam. Hieron a kereszténység előtti korban a templomnak az a tere volt, amely az istenség-szobrot befogadta: a szentély.”
Végül a kérdésre, hogy ki az, vagy kik azok a festők, akik hozzá hasonlóan a létezés kezdő és végpontjára függesztették a szemüket, miközben alkottak, és akiknek a munkássága közel áll hozzá, Martin Henrik azt válaszolja: „Nem tudok megnevezni olyan művészeket, akiket minden szempontból tudnék követni. De mondjuk talán Mark Rothkót mondanám, mint olyat, akinél kétségtelenül van egy spirituális vonal, és ha eredetiben nézi az ember a képeit, ott tényleg kinyílik egy kapu…”
Nyitóképünkön Martin Henrik művei az INDA Galériában – Martin Henrik: Hieron 2/11/4–A/1. Fotó: Digitális Képműhely reprodukció
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!