„Magyar Péter nem János vitéz”

Egymásra licitálnak a politikai erők madjarosch országban, ahogyan járják a vidéket. Bukolikus fantáziák versenye ez: a NER földesúri tempójával a burzsoá leereszkedést állítja szembe az országjárásra induló Gyurcsány Ferenc. Nyertesek nincsenek.

Bizony, nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember lemerészkedjen a Széchenyi-hegyről vagy a Rózsadombról – ne is beszéljünk az Orbán-hegyről! A Fidesz már évtizede tarolja le a madjarosch motívumok erdejét. Orbán falusi miniszterelnöknek nevezte magát, pálinkás demizsonnal a hóna alatt masírozott végig az identitáspolitika hímes mezején, és magyarságigazolványként büszkélkedett falusi neveltetésével.

A pacalversenyek és kolbásztöltő fesztiválok látogatása egyértelmű üzenetet hordoz: jönnek az urak, akik méltóztatnak belezabálni a kezed munkájába, te pedig hálás lehetsz, hogy egy percre megérzed a hatalom testmelegét. Nincs félreértés, az államtitkár nem fog beállni belet mosni a disznóvágáson, ő pálinkázik és parolázik. Olyannal piszkítja be a kezét, akinek az éves keresete annyi, mint amennyit ő karórára költött.

Móricz-regénybe illő ez a „ZsV”, azaz zsebben van tempó: itt urak vannak és alattvalók, és az egyetlen megengedett viselkedés az erősebbekhez törleszkedés. Akiket pedig ez nem elégít ki, azoknak a propaganda készségesen kijelöli az ellenséget is: a NER kommunikációs gépezete alig burkolt antiszemitizmussal és nyílt értelmiségellenességgel keresztelte „körúton belüli” ellenállónak az összes ellenzékit. Ennek a legszebb példája, amikor a Táltos utcában, az egykori budai nyilasházban felnőtt Bayer Zsolt kioktatja vidéki magyar virtusból a mosonmagyaróvári Pottyondi Edinát.