Legyél gyakorlott befektető, gazdasági szakember vagy csak valaki, aki szeretné jobban átlátni a gazdaság működését – a Macroscope neked szól. Célunk, hogy minden hónapban megvizsgáljuk a világ pénzügyi-gazdasági összefüggéseit. // Új hvg360 hírlevél indul, első írásunkban Trippon Mariann vezető elemző segít átlátni, mi is történt vámháború címén az elmúlt kaotikus hónapokban.
Trump elnök szótárában a „vám” a legszebb szó. A vám, amely csodafegyverként működik, és az USA minden problémáját egy csapásra megoldja. Ömlenek az adóbevételek, tömegesen új, minőségi munkahelyek jönnek létre, eltűnik a kereskedelmi deficit. Mi több, a vámok használhatók nyomásgyakorlási eszközként is, és jól megbüntethetik vele azokat, akik az Egyesült Államokon élősködnek.
A kampányretorika az április 2-i szürreális sajtótájékoztatón csúcsosodott ki, amit heves reakciók követtek. Az amerikai piacok olyat produkáltak, amit jellemzően válságban lévő feltörekvő piacokon szoktunk látni: egyszerre kezdett mélyrepülésre a részvény- és kötvénypiac, illetve gyengült a dollár. A kaotikus kereskedelempolitikai és az adminisztráció egyéb lépései Trump elnök népszerűségét is megtépázták. A drámai bejelentéseket rövid időn belül drámai hátraarc követte: a vámok 90 napra felfüggesztésre kerültek, hogy időt adjanak a fantasztikus dealek tető alá hozására. Kivéve a kínai tarifákat, ahol egy heves számháborút követően 145 százalékos és 125 százalékos szinten álltak meg a vámtételek.
Néhány héttel azt követően, hogy az amerikai alelnök, J. D. Vance szó szerint leparasztozta a kínai munkásokat, Scott Bessent pénzügyminiszter már baráti, konstruktív, gyümölcsöző tárgyalásokról beszélt, miután az elmúlt hétvégén Kínával is megállapodott az amerikai delegáció egy új kereskedelempolitikai keretről. Az USA-ba irányuló kínai export átmenetileg (néhány kivételtől eltekintve) 30 százalékos, míg a Kínába irányuló amerikai export 10 százalékos vámtétellel szembesül.
Nyilván nem tudjuk, hogy a zárt ajtók mögött pontosan mennyire voltak barátiak a megbeszélések. Élhetünk a gyanúval, hogy a kínai delegáció azért udvariasan felhívta az amerikai partnerek figyelmét arra, hogy nekik is vannak ám a kezükben eszközök, amivel oda tudnak hatni, ahol a legjobban fáj. Ezekből néhányat, mint például a ritka földfémek exporttilalmát az adok-kapok alatt már fel is villantottak, de a pénzügyi atombomba, az amerikaiállampapír-vásárlások visszafogása is szóba kerülhetett.
De mit is mondott pontosan J. D. Vance a Fox Newsnak? „Mit adott a világgazdaság Amerikának? […] Óriási adósságot halmozunk fel, hogy megvegyük azokat a dolgokat, amiket más országok számunkra gyártanak. […] Kínai parasztoktól kérünk kölcsön, hogy megvegyük a dolgokat, amiket a kínai parasztok gyártanak.” A stílussal lehet vitatkozni, és a kommentből az is kisejlik, hogy az alelnöknek vagy fogalma sincs a kínai feldolgozóipar elmúlt években elért fejlődéséről, vagy csak nem akarta nyilvánosan elismerni, hogy nagyon sok high-tech ágazatban Kína az USA nyomában liheg (vagy már meg is előzte).
Azzal a mondattal viszont, hogy „óriási adósságot halmozunk fel, hogy megvegyük azokat a dolgokat, amiket más országok számunkra gyártanak”, igen nehéz vitatkozni. Ez a kemény igazság, a rendszer hosszú idő óta így működik. Igaz, az interjúban az sem került kidomborításra, hogy ebből a rendszerből az USA is nagyon komoly mértékben profitált. Csakhogy ezeket az egyensúlytalanságokat nem az tudja kezelni, ha a külkereskedelmi mérleg minden egyes kereskedelmi partnerrel egyensúlyban van. A bilaterális külkereskedelmi egyensúly – amit Trump megcélzott – azt jelenti, hogy minden egyes ország ugyanannyi árut vásárol az amerikai cégektől, mint amennyit az USA a partnerország vállalataitól. Ez ugyanolyan abszurd feltételezés,
mint ha egy gabonás cég azt követelné a szoftvergyártó beszállítójától, hogy a szoftverek értékével megegyező mértékben vásároljon tőle kukoricát.
Általános iskolás történelemórán minden ötödikes megtanulja, hogy a kereskedelem nem véletlenül alakult ki, nem tud vagy nem akar mindenki mindent előállítani, nem mindenkinek ugyanarra van szüksége. Léteznek komparatív előnyök, specializáció – a kétoldalú egyenlegek középpontba állítása tehát teljesen téves megközelítés.
Az aggregát és jelentős mértékű negatív-pozitív külső egyenleg viszont tényleg nem optimális. Leegyszerűsítve: a tartósan nagy külső deficittel rendelkező (adós) országok tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér (többet hasznának fel otthon, mint amennyi értéket előállítanak), míg a tartósan többletes országok a lehetőségeknél kevesebbet fogyasztanak, a „felesleget” exportálják. A világ nagy megtakarító országai között találjuk Japánt, Németországot, Kínát, míg a nagy adós országok legnagyobbika az Egyesült Államok.
A Kína–USA-relációban az elmúlt évtizedekben a következő történt: Kína export- és beruházásvezérelt gazdaságpolitikát vitt-visz; termel, amennyit bír, ezt a külpiacain értékesíti, a globális versenyképességét alulértékelt árfolyammal is támogatva. Többet exportál, mint amennyit importál, több a deviza- (főként dollár-) bevétele, mint a kiadása. Ez a devizatartalékban csapódik le, amit a deviza leértékelése érdekében végrehajtott intervenció is növel (dollárt vesz, és jüant ad el). A duzzadó dollártartalékokat aztán amerikai eszközökbe (állampapír, egyéb kötvények, részvények) fekteti, vagyis visszacsatornázza az Egyesült Államokba, finanszírozva az amerikai hiányt, alacsonyan tartva a kamatokat, és erősítve a dollárt.
Az USA ezzel szemben többet importál, mint amennyit exportál, permanensen magas államháztartási és folyófizetésimérleg-hiánnyal fut, miközben az államadósság rátája emelkedik. Egy valamirevaló feltörekvő gazdaság 8-10-12 százalékos államháztartási deficittel, növekvő államadóssággal permanens folyófizetésimérleg-hiánnyal már régen fejre állt volna, de minimum a jelenleginél jóval magasabb kamatszint mellett tudná finanszírozni az adósságot. Az USA azonban – kihasználva a dollár kulcsvaluta szerepét – hosszú éveken át megtehette, hogy tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért, hiszen a világ többi része boldogan és meglehetősen olcsón finanszírozta a túlköltést.
A világ tehát nem kizsákmányolta az amerikaiakat, hanem finanszírozta a világ legnagyobb fogyasztói társadalmát.
Van tehát egy egyensúly. Ugyan távol van az optimálistól, de mégis nagyon hosszú ideig fennmaradt, mert mindenki jól járt vele. Tény és való, hogy a globális rendszer stabilabb, kevésbé sérülékeny lenne, ha ezek az egyensúlytalanságok mérséklődnének, de a probléma egész biztosan nem a fűnyíróelven kivetett vámokkal oldható meg. Az amerikai adminisztráció kereskedelempolitikai és külpolitikai ámokfutásával senki nem nyer, azonban az USA konfrontatív stílusa valamilyen szinten kikényszeríti a kereskedelmi partnerek irányváltását. A nagy kereskedelmi többlettel rendelkező országok a világkereskedelem lassabb növekedési üteme és egyéb okok miatt rákényszerülhetnek arra, hogy valamit ezentúl másként tegyenek.
Európa a védelmi kiadások növelésével, a német fiskális fordulattal emeli belső keresletét, aminek eredménye a külső többlet mérséklődése lesz, és Kína is egyre nagyobb figyelmet fordít a fogyasztás élénkítésére. Ezen a téren az ázsiai óriásnak bőven van mozgástere, a fogyasztás GDP-ben mért arányát az elmúlt években nem sikerült érdemben emelni. A megtakarító országok tehát középtávon többet fogyasztanak és kevesebbet exportálnak, az ottani szavazók „jobban” élhetnek.
Az éremnek azonban van egy másik oldala is. Ha a kínai, német külső többlet csökken, ki fogja megvásárolni az amerikai papírokat és finanszírozni a túlköltést? Mennyivel magasabb kamatszint mellett lehet finanszírozni a deficitet? A globális egyensúlytalanságok csak úgy tudnak mérséklődni, ha az USA kevesebbet fogyaszt, csökkenti a költségvetési hiányát, adósságát; az amerikaiak „rosszabbul élnek”.
Ingyenebéd nincs, miközben a játékok, kütyük, sneakerek és millió egyéb dolog továbbra is Kínából érkezik majd az amerikai boltok polcaira.
Nyitókép: Time Square, New York, 2020. Fotó: Nicolas Economou / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Tetszik, amit olvasol? |
| Ez a hírlevél csak egy a sok közül. A hvg360-on 10+ hírlevél közül választhatsz. Ezeket egyfelől szakmájukban kiemelkedő szerzők írják például a befektetés, a menedzsment vagy a viselkedéstudomány területeiről, másfelől a HVG sokat látott újságíróit követhetitek: érdekes összefüggések adatokon keresztül, változó világunk jogi értelmezése, személyes történetek közéletről női szempontból, szemérmetlen dömpingű kultúrajánlat és külföldi sajtószemle. |
| FELIRATKOZOM >> |
A hírlevél a HVG és a CIB Bank együttműködésében, támogatott tartalomként jött létre.
Élhetnek-e együtt valaha az izraeliek és a palesztinok? Mit gondol egy izraeli katona arról, akik nem akarják a gázai háborút? Földes András izraeli videóriportja erre is rákérdez, és azt is megmutatja, hogy milyen háború zajlik maguk az izraeliek között.
A több mint félmillió gépelt oldalnyi szöveg az Arcanum sajtóadatbázisában is megjelent.
Az ukrán dróntámadások pedig az orosz polgárok türelmét is tesztelik.
Azt nem tudtuk meg, hogy ki, hol és mikor jelenti be az eredményt.
Hideg ételre lehet majd költeni az utalványt, pénzre nem váltható át.
