A vészkorszak már nyolc évtizede lezárult, de a vele összefüggő műtárgy-restitúciós ügyek közül soknak a végére még mindig nem került pont. Az elmúlt évtizedekben született nemzetközi megállapodásoknak és ajánlásoknak, a közvélemény és a közgyűjtemények változó hozzáállásának köszönhetően ugyan jelentős előrelépés történt, de számos ügy lezárása továbbra is várat magára. A legutóbbi években két neves svájci múzeumnak is intenzíven kellett – és kell mind a mai napig – foglalkoznia letétként, illetve ajándékként hozzájuk került művek előéletével.
A két nemzetközi rangú intézmény, melyekről a továbbiakban szó lesz, a zürichi Kunsthaus és a berni Kunstmuseum; mindkettőben számukra igen örvendetes események hozták magukkal a problémákat. A Kunsthaus tartós letétként megkapta a német-svájci fegyvergyáros nagyiparos, Emil Georg Bührle nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő jelentőségű, napjainkban az örökösei által létrehozott alapítvány által kezelt gyűjteményét, a Kunstmuseum pedig, valószínűleg számára is meglepő módon, olyan kollekcióval gazdagodott, amelyet egy, a nácikkal is üzletelő német művészettörténész-műkereskedő, Hildebrand Gurlitt gyűjtött össze a hitleri rezsim által elfajzottnak bélyegzett művekből.
Az ő halála után fia, Cornelius a legnagyobb titoktartás mellett őrizte a kollekciót, amiről a hatóságok csak 2012-ben szereztek tudomást. A művek felbukkanása az év szenzációja volt a művészeti színtéren, később azonban kiderült, hogy a kollekcióban, azaz az egykori műkereskedő raktárkészletében csak viszonylag kevés igazán jelentős alkotás volt. Gurlitt a műveket, melyeket a német hatóságok előbb lefoglaltak, majd visszaadtak neki, 2014-ben bekövetkezett halála előtt végrendeletében a berni Kunstmuseumra hagyta.
E.G. Bührle többek között középkori szobrokban és XVII-XIX. századi festményekben is gazdag gyűjteményét elsősorban az impresszionista és posztimpresszionista művek teszik egyedülállóvá. A kollekció egy része már 1960-ban, négy évvel Bührle halála után hozzáférhetővé vált a nagyközönség számára a Bührle egykori zürichi villájában megnyílt alapítványi múzeumban. Legkésőbb az emlékezetes 2008-as műkincsrablás után nyilvánvalóvá vált, hogy a kertvárosi villa nem alkalmas a remekművek mai követelményeknek megfelelő bemutatására és ekkor merült fel a gondolat, hogy a gyűjteményt tartós letétként a Kunsthausban helyezzék el. Bührle szoros kapcsolatot ápolt a zürichi múzeummal, ő finanszírozta többek között egy nagy időszaki kiállítótér építését is. A letét lehetősége új lendületet adott a Kunsthaus bővítésére vonatkozó elképzeléseknek is.
Az új épület 2021-re készült el David Chipperfield tervei alapján, s annak a Bührle-gyűjtemény csaknem egy teljes szintjét foglalja el. A múzeum számára ez komoly sikert jelent, hiszen azóta saját anyagával együtt a francia impresszionizmus legnagyobb Párizson kívüli kollekcióját kínálja a látogatóknak. Ugyanakkor az új múzeumépület és benne a Bührle-gyűjtemény 2021-es megnyitása idején nem voltak felkészülve arra a kritika-cunamira, ami csakhamar elárasztotta őket. Nyilvánvalóvá vált, hogy sem a múzeum, sem az alapítvány vezetése nem számolt azzal az addigra már normává vált elvárással, hogy ne egyszerűen hozzáférhetővé tegyék a remekműveket, hanem bemutassák és kritikailag értékeljék a gyűjtemény keletkezésének történetét, a létrehozásába fektetett pénz eredetét is, nyomon kövessék az egyes művek provenienciáját és tisztázzák, hogy vannak-e közöttük olyanok, amelyekre restitúciós igényt jelentettek – vagy jelenthetnek – be. Persze a Bührle-alapítvány évtizedek óta végzett provenienciakutatást, sőt, Bührle még életében több művet visszaadott eredeti tulajdonosaiknak (amiket aztán visszavásárolt tőlük), ezeknél a kutatásoknál azonban időnként „lejtett a pálya”, s utóbb kétségek merültek fel alaposságukkal kapcsolatban is.
Ma már jól látszik, hogy a Kunsthaus akkor több mint két évtizede hivatalban lévő német igazgatója, Christoph Becker sem kezelte ezt a kérdéskört kellő érzékenységgel, figyelmét inkább a kétségkívül látványosra sikerült beruházás kötötte le. A kritikus hangok a megnyitó után erősödtek fel, amikor kiderült, hogy a kiállítás alig foglalkozik a gyűjteményt létrehozó E.G. Bührle életének, pályájának és gyűjtői tevékenységének árnyalt bemutatásával, a kiállított művek előéletének precíz dokumentálásával. Mivel igen érzékeny kérdésről van szó, a vitába csakhamar bekapcsolódott a múzeum fenntartásában jelentős szerepet vállaló Zürich városa és a zürichi kanton is, melyek független szakértők bevonásával további vizsgálatokat követeltek és szorgalmazták a kiállítás Bührle tevékenységét bemutató részének alapos átdolgozását. Ez viszont csaknem töréshez vezetett a múzeum és az alapítvány között; utóbbi ugyanis a követelésben a múzeum függetlenségének megsértését látta és kilátásba helyezte, hogy az intézménnyel kötött, jelenlegi formájában 2034-ig érvényes letéti szerződést felbontva kivonul a Kunsthausból.
Abban, hogy a kedélyek végül lecsillapodtak, szerepet játszott az is, hogy a múzeum és az alapítvány élén is személycsere történt: több évtizedes szolgálat után mindkét intézmény igazgatója távozott, utódaik pedig rugalmasabban álltak a vitás kérdésekhez. A kiállítás Bührlét és a gyűjtemény sorsát bemutató fejezetét többször is átdolgozták és bővítették, illetve külső szakemberek bevonásával újabb vizsgálatnak vetették alá a kiállított műveket. A vitát elsősorban azok az alkotások váltották ki, amelyek a magyarra ‘menekített művek’-ként fordítható Fluchtkunst (angolul escapee art) kategóriájába tartoznak; ezeket egykori tulajdonosaik a náci Németországból való menekülésük során, továbbutazásuk és egyéb költségeik fedezésére, javarészt jóval áron alul értékesítették, többek között Svájcban. Az alapítvány gyenge lábakon álló eredeti álláspontja szerint Svájcban nem kerülhettek művek ebbe a kategóriába, tekintettel arra, hogy az országban nem folyt államilag szervezett zsidóüldözés. Annyit ugyan elismertek, hogy a gyűjteménynek legalább öt olyan darabja van, melyek menekített műveknek tekinthetők, de megállapításuk szerint ezek „a svájci műkereskedelem közreműködésével, a korábbi tulajdonosok érdekeinek figyelembevételével” kerültek a kollekcióba.
Az újabb elemzések persze időigényesek voltak, és közben már olyan követelések is megfogalmazódtak, hogy az alapítvány – mintegy a múltbeli hibák miatti vezeklésként – ajándékozza a teljes gyűjteményt a Kunsthausnak; az egész kiállítást bontsák le és rendezzék újra a vizsgálati eredmények függvényében; minden olyan képet adjanak vissza, melyeknek zsidó tulajdonosaik voltak; valamint a kiállításon rendezzenek be imatermet a holokauszt áldozatainak emlékére.
A vita idővel az országos, szövetségi szintű politikát is lépéskényszerbe hozta; a Svájci Szövetségi Tanács 2022-ben egy olyan, független szakértőkből álló bizottság létrehozásáról döntött, mely a vitás restitúciós ügyekben ajánlásokat fogalmaz meg. Ilyen testületek Németországban és Ausztriában akkor már működtek. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a svájci zsidó szervezetek nem elégedettek a bizottság mandátumával, mely a „náci elnyomás eredményeként elkobzott kulturális javakra” vonatkozik; ők a „zsákmányolt művek” és a „menekített művek” kategóriáinak használatát tartják szükségesnek.
A Bührle-alapítvány a birtokában lévő művekről letétbe helyezésükkor úgy nyilatkozott, hogy azokból 113-nak a múltja teljeskörűen tisztázott, míg 90 mű esetében a vizsgálatok még nem fejeződtek be, mindeddig azonban ezek vonatkozásában sem merült fel gyanús körülmény. Azóta változott a helyzet: tavaly legalább öt festmény tűnt el a mintegy 170 alkotást bemutató kiállításról, köztük Van Gogh, Monet és Toulouse-Lautrec alkotásai, nyilvánvalóan az időközben felmerült kételyek miatt. Érdekesség, hogy a Toulouse-Lautrec kép egykori tulajdonosa, Walter Feilchenfeldt műkereskedő azonos nevű fia a közelmúltban úgy nyilatkozott, hogy „a kép visszakövetelését teljesen amorálisnak tartaná” és egyébként sem ért egyet „a restitúció egyre nagyvonalúbbá váló gyakorlatával”.
A művek provenienciájának alapos vizsgálata jelenleg is zajlik, így újabb művek „gyanús” múltjára derülhet még fény. A Kunsthaus e vizsgálatok komoly költségvonzatára hivatkozva kért épp az elmúlt hetekben újabb hárommillió frankos támogatást Zürich városától. Megítélésük szerint indokolt, hogy az újabb kutatások költségeit a köz állja, ugyanakkor, ha ezek arra az eredményre vezetnek, hogy egyes műveket restituálni kell, vagy meg kell állapodni alapítványi tulajdonban maradásuk feltételeiről, akkor ez már az alapítvány feladata és terheit is nekik kell viselniük.
A legutóbbi hetekben újabb hírek is napvilágot láttak. A La Sultane című, egykor Max Silberberg műgyűjtő tulajdonában volt Édouard Manet-festményről megállapították, hogy annak 1937-es eladási körülményei nem rekonstruálhatók egyértelműen. Silberberg örökösei szerint a gyűjtőt a nácik kényszerítették a mű eladására, az alapítvány viszont úgy látja, hogy a gyűjtő a gazdasági világválság idején elszenvedett veszteségei miatt döntött az eladás mellett. A vita megegyezéssel zárult, melynek részletei, mint általában, nem kerültek nyilvánosságra, de a festmény az alapítvány tulajdonában maradt és továbbra is látható a Kunsthausban.
Hasonlóan alakult egy Paul Gauguin-festmény sorsa is, melyet Richard Semmel vállalkozó-műgyűjtő adott el, miközben Németországból Svájcba menekült. Örököseivel az alapítvány most megegyezésre jutott – a részletek itt sem nyilvánosak –, így ez a kép is a múzeumban marad a letét részeként. Konkrétumok említése nélkül a Kunsthaus és az alapítvány is jelezte, hogy néhány további mű sorsáról is megkezdődtek a tárgyalások.
Ismét megújul a művek prezentációja is. Az új kiállítás három részből áll majd: az első a zsidó műgyűjtők életével és a műgyűjtésben játszott szerepével foglalkozik, a második történelmi kontextusban mutatja be E. G. Bührle életét és a harmadikban lesznek láthatóak a művek. Arra a felvetésre, hogy a rengeteg kontextualizálás eredményeként nem szorul-e egyre inkább háttérbe a kiállításon maga a művészet, a múzeumot 2022 óta vezető belga Ann Demeester úgy válaszolt, hogy minden látogató maga dönti el, csak a művészet érdekli-e, vagy kíváncsi a gyűjtő személyére és a művek sorsának alakulására is.
A berni Kunstmuseumnak a komoly fejfájást okozó Gurlitt-kollekció váratlanul hullott az ölébe. Arról, hogy a Münchenben élő idős német férfi általános meglepetésre miért rájuk hagyta a kollekciót, csak feltételezések vannak. Vélhető, hogy meghurcolása miatt megorrolt a német hatóságokra, de utóbb kiderült az is, hogy a halála előtti évtizedekben komoly svájci kapcsolatai voltak. Létfenntartását ugyanis a kollekció egyes darabjainak eladásából fedezte, s hogy ne hívja fel magára a figyelmet, ezeket a műveket Svájcban értékesítette, többnyire a történetesen Bernben székelő legendás svájci műkereskedő, a két éve százévesen elhunyt Eberhard W. Kornfeld közreműködésével.
A 2014-ben adományként kapott gyűjteménnyel összefüggésben a berni múzeum példamutató módon járt el. Már a hagyaték elfogadásáról is csak félévnyi mérlegelés után döntöttek, tudván, hogy míg egyfelől komoly értékkel gyarapodnak, óriási munkát is magukra vállalnak az eleve „gyanús” gyűjteménnyel. Ebben a „mérlegelési időszakban” szoros kapcsolatban álltak a Gurlitt-gyűjtemény ügyében illetékes berlini és müncheni hatóságokkal. Nyilván nem véletlen, hogy döntésüket a hagyaték elfogadásáról Berlinben jelentették be, párhuzamosan egy megállapodás aláírásával a német kormány kulturális államminiszterével és a bajor igazságügyi államminiszterrel. A megállapodás leszögezi, hogy azok a művek, melyeket egykor nyilvánvalóan jogellenesen vettek el tulajdonosaiktól, vagy legalábbis fennáll ennek alapos gyanúja, Németországban maradnak, hogy mielőbb visszakerülhessenek eredeti tulajdonosaik örököseihez. A többi művet átveszi a berni múzeum, ahol provenienciájukat alapos kutatásnak vetik alá. Ehhez később egy „berni jelzőlámpa” névre keresztelt rendszert dolgoztak ki, utalva a közlekedési jelzőlámpák három színére. A „zöld” kategóriába kerülő alkotások „tiszták”, vagy legalábbis igen nagy valószínűséggel azok. Ezek maradnak a múzeumban. „Sárga-zöld” kategóriába kerülnek azok a művek, melyeknél ugyan nem utal semmi erőszakos vagy kikényszerített elidegenítésre, de 1933-45 közötti sorsuk nem tisztázott minden kétséget kizáróan. Ezek is maradnak a gyűjteményben – mindaddig, amíg nem derülnek ki új, az eddigieknek ellentmondó információk. „Sárga-piros” színt kapnak azok a művek, amelyeknek a vészkorszak alatti sorsa nem tisztázott, de vannak gyanús körülmények. Nem zárható ki, hogy új tulajdonosuk a régi birtokos kényszerhelyzetét kihasználva jutott a műhöz. Ilyen esetekben a múzeum mindent megtesz az eredeti tulajdonos örököseinek felkutatásáért, és igyekszik velük igazságos és fair megoldást találni, nem kizárva a mű részükre történő átadását. Végül „piros” lesz a kétséget kizáróan vagy nagy valószínűséggel a vészkorszakkal összefüggő okból gazdát cserélt művek színe; ezek restituálása érdekében a múzeum mindent megtesz.
A Németországgal kötött megállapodás szerint Bernbe kerültek azok a művek is, melyek „elfajzott” alkotásokként német múzeumokból száműzve kerültek műkereskedőkhöz, majd új tulajdonosokhoz, de a Kunstmuseum vállalta, hogy az érintett intézmények kölcsönzési kéréseit prioritással kezeli és mindent megtesz teljesítésük érdekében.
A múzeum az alapos vizsgálatokba bevont tárgyak körét a vonatkozó nemzetközi ajánlásokkal összhangban a lehető legszélesebben határozta meg. A „náci üldöztetéssel összefüggő veszteségek” kategóriáját használják, ami az elkobzások és kényszereladások mellett magában foglalja a harmadik – nem feltétlenül náci uralom alatt álló – országban fizikai kényszer nélkül realizált eladásokat is – még akkor is, ha azok mögött nem anyagi kényszer, hanem lelki tényezők álltak. A Gurlitt-hagyaték összes darabja igen gyorsan felkerült a múzeum honlapjára, s a képek adatait folyamatosan kiegészítik a provenienciakutatás friss eredményeivel. Ugyanitt nyilvánosan hozzáférhetők a restitúciós ügyekben hozott döntések és azok igen alapos indoklása is. Ami viszont a dolgok természetéből adódóan itt sem nyilvános, az a visszaigénylőkkel kötött megállapodások részletei. Ezek az ügyek egyébként nem feltétlenül a Gurlitt-gyűjteményhez kapcsolódnak, hiszen a múzeum az alapos vizsgálatot és a „berni jelzőlámpa” szerinti kategorizálást teljes műtárgyállományára kiterjesztette és a más forrásból a múzeumba került alkotások között is találtak már olyanokat, melyek – legalábbis a korábbi tulajdonosokkal való megállapodás nélkül – nem maradhatnak a gyűjteményben.
Szerencsére a Gurlitt-féle műveknek csak kis töredéke került a sárga-piros, illetve piros kategóriába, és ezek közül többnek a sorsa időközben rendeződött, így például Otto Dix két akvarelljét már átadták eredeti tulajdonosaik örököseinek. Honoré Daumiertől a Don Quixote és Sancho Panza című olajkép, Renoir-tól több kisebb festmény, illetve Hans Christoph, Conrad Felixmüller és Otto Griebel néhány alkotásának sorsa ugyanakkor még nem dőlt el; utóbbiakra egyetlen gyűjtő, dr. Fritz Salo Glaser örökösei nyújtottak be restitúciós igényt. Különösen érdekes megállapodás született Paul Cézanne egy, a Sainte-Victoire-hegyet ábrázoló 1897-es tájképe kapcsán. A kép Franciaország német megszállása alatti sorsáról az átfogó kutatások sem jutottak megbízható eredményre, ezért a művész örökségének kezelői lemondtak igényükről a képre mindaddig, amíg nem kerülnek napvilágra új, döntő jelentőségű információk. A Kunstmuseum viszont beleegyezett abba, hogy a művet addig is minden évben három hónapra az Aix-en-Provence-i Musée Granet rendelkezésére bocsátja.
Nyitókép: A Kunsthaus Zürich új Chipperfield-épülete, az előtérben Pipilotti Rist installációjával. Fotó: Kunsthaus Zürich / Franca Candrian
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
Egy magyar bombaszakértő segítette az 1920-as években a japán elnyomás ellen harcoló koreai szabadságharcosokat – derül ki Csoma Mózes, a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarának dékánja, volt dél-koreai magyar nagykövet tanulmányából.
Olaszországi nyaralása idején történt végzetes baleset az osztrák extrémsportolóval.
Az Evergrande csődje óta tudhatjuk: elég nagy bajok vannak a kínai ingatlanszektorral.
