Mi lesz a dollárral, ha Trump elfoglalja a Fedet?

A jegybanki függetlenség, ha jelent valamit, akkor éppen azt jelenti, hogy nem a kormányzat irányít. Nem mondja meg, hogy a bankrendszer milyen feltételekkel, milyen kamatok mellett kap jegybanki hiteleket, vagy éppen helyez el tartalékokat – ez a kamatpolitika lényege. A nagyszabású mérlegműveletek, eszközvásárlási programok korában legalább ilyen fontos jelentése a jegybanki függetlenségnek, hogy a kormányzat azt sem mondja meg, hogy miként bánik a jegybank a kormányzat által kibocsátott államkötvényekkel vagy a gazdaság egyéb szereplőinek kötvényeivel és részvényeivel.

A mérlegműveletek esetében

a jegybank függetlenségének koncepciója olyan, mint egy paraván. Ez a paraván takarja el a mélyen tisztelt publikum elől azt a kellemetlen tényt, hogy a mindenkori kormányzat a saját maga által kibocsátott pénzből nyakra-főre hitelezi saját magát.

Főleg, ha éppen nem jut eszébe jobb megoldás a problémái tüneti kezelésére – és az elmúlt bő másfél évtizedben bizony egyre gyakrabban nem is jut az eszébe jobb megoldás. Nézzük tehát, miért mondhatjuk, hogy a Donald Trump első elnöki terminusa idején jelölt Jerome Powell elleni politikai támadás fele sem tréfa?

A Fed elnökét elvileg nem lehet csak úgy leváltani, tehát ha a törvényi szabályozást és Powell higgadt, de nagyon is markáns karakterét, életkorát, helyzetét nézzük, akkor Trump támadása politikai kommunikációs fogásnak is tűnhetne. Az viszont, hogy a Fed épületeinek „túlárazott” felújításával vádolja, hivatalnokokkal, törvényhozási szövetségeseivel, sőt, a Fed-elnökség várományosaival vádoltatja – azaz akár büntetőjogi természetű fenyegetésekkel operál –, mind arra utal, hogy alkut ajánl Powellnek.

Az alku pedig valahogy így szól: takarodj el, mondj le, és nyugodt maradhatsz, vagy töltsd ki a mandátumodat, és pokollá teszem az életedet. Nemcsak a Fed elnökeként hátralévő idődben, hanem holtodiglan. Nem lesz reputációd, tekintélyed, örökséged, szégyenben fogsz kivonulni a világból. Válassz!

Teljes gőzzel zajlik a szereplőválogatás is, jelentkezőből sincs hiány. A piac méregeti a hírbe hozott jelölteket és a padból kiesve jelentkező önjelölteket. Az egyik ennyire ilyen, a másik meg annyira olyan. Nagyban megy a komolykodó elemzés, hogy mit tehet meg a Fed az elnöke egyedül, és hogyan alakulnak majd az erőviszonyok az FOMC-ben (Federal Open Market Committee vagyis nyíltpiaci bizottság, az effektív kormányzótanács). Mintha mindez számítana akkor, amikor esetleg az Egyesült Államok elnöke hivatali hatalmával visszaélve elmozdította egy törvénybe foglalt autonómiával rendelkező, alapvető fontosságú intézmény vezetőjét. Az iparszerű szakértésnek ez az iránya már tényleg megmosolyogtatóan infantilis.

De a Fed kormányzati megszállásával kapcsolatos diskurzus nem elsősorban a technikai részletek körüli meddő bölcselkedéstől gyermeteg, hanem az államadósságtól, a magánadósságtól és a költségvetési hiánytól.

Az amerikai szövetségi kormányzat adósságát az amerikai szövetségi kormányzat reálértéken nem fogja visszafizetni. Soha. Ez a hajó régen elment. Ha nem lenne hatalmas a költségvetési hiány, akkor is ez lenne a helyzet, tehát ha a vámbevételek érdemben javítják a költségvetés pozícióit, anélkül, hogy recessziót okoznának – ami nem reménytelen –, akkor is ez lesz a helyzet. És akkor nem beszéltünk a tagállamok és az önkormányzatok adósságairól. Végképp nem beszéltünk a szövetségi állam, a tagállamok, az önkormányzatok implicit adósságáról, amely a politikai értelemben „kötelező” szociális kiadásokból fog fakadni a következő évtizedekben. A magánadósságok szintén hatalmas állományáról pedig végképp szinte szót sem ejtünk.

A vissza nem fizetett adósság alapesetben csődhullámokat jelent, de egy állam saját pénzében kibocsátott adósság esetében semmi szükség erre a bárdolatlan megoldásra. Egy működőképes állam mindenkori jólnevelt pénzügyi kormányzata elinflálja az adósságot, ha pedig az sem elég – alighanem ez a helyzet –, akkor azt részben monetizálni, azaz lényegében „sztornózni” kell. Meg kell vetetni valakivel, aki utána „lemond” a maga részéről.

Mind az elinflálás, mind a monetizálás lehetősége tekintetében a jegybanknak kulcsszerepe van, tulajdonképpen a jegybank a lebonyolítója ezeknek a műveleteknek. Sőt: ha kialakul az adósság ilyen mértékű felhízása, akkor ez a jegybank valódi feladata.

Nem az, hogy őrködjön az árstabilitás felett, és az árstabilitás szempontjait a lehető legjobban összeházasítsa a lehető legnagyobb mértékű foglalkoztatás feltételeivel. Hanem az, hogy reálértelemben úgy tüntesse el – jórészt inflálással – az adósságot, hogy közben rezzenéstelen arccal úgy csinál, mintha az árstabilitás felett őrködne.

A világ minden monetáris hatósága ezt teszi vagy ezt fogja tenni, a Fed is. Ehhez nem kell Trump, nem kell Powell, nem kell törvénytelen visszaélés az elnöki hatalommal. Ez ugyanolyan törvényszerűen történik meg földi körülmények között, mint az, hogy a vasgolyó leesik, ha eldobjuk. Az persze nem mindegy, hogy egyszerűen, óvatosan elengedjük a kezünkben lévő vasgolyót a puha homok felett, amikor senki nem néz oda, vagy közönség előtt teljes erőből elhajítva betörjük vele egy műemlék templom ólomüveg ablakát.

Trump éppen ez utóbbi megoldáshoz készülve forgatja a kezében a vasgolyót. Ennek van igazi jelentősége abban a tekintetben, hogy mi lesz a dollárral rövid távon, más devizákhoz képest. De hosszú távon ugyanaz lesz a dollárral, mint minden más devizával: el fogják inflálni. Ez ellen nem más devizák nyújtanak védelmet, hanem a reáleszközök. Talán.

Nyitókép: Jerome Powell (jobbra) távozik Donald Trump amerikai elnökkel, miután kinevezték a Fed vezetőjévé. Washington, 2017. november 2. Fotó: Saul Loeb / AFP