A jegybanki függetlenség, ha jelent valamit, akkor éppen azt jelenti, hogy nem a kormányzat irányít. Nem mondja meg, hogy a bankrendszer milyen feltételekkel, milyen kamatok mellett kap jegybanki hiteleket, vagy éppen helyez el tartalékokat – ez a kamatpolitika lényege. A nagyszabású mérlegműveletek, eszközvásárlási programok korában legalább ilyen fontos jelentése a jegybanki függetlenségnek, hogy a kormányzat azt sem mondja meg, hogy miként bánik a jegybank a kormányzat által kibocsátott államkötvényekkel vagy a gazdaság egyéb szereplőinek kötvényeivel és részvényeivel.
A mérlegműveletek esetében
a jegybank függetlenségének koncepciója olyan, mint egy paraván. Ez a paraván takarja el a mélyen tisztelt publikum elől azt a kellemetlen tényt, hogy a mindenkori kormányzat a saját maga által kibocsátott pénzből nyakra-főre hitelezi saját magát.
Főleg, ha éppen nem jut eszébe jobb megoldás a problémái tüneti kezelésére – és az elmúlt bő másfél évtizedben bizony egyre gyakrabban nem is jut az eszébe jobb megoldás. Nézzük tehát, miért mondhatjuk, hogy a Donald Trump első elnöki terminusa idején jelölt Jerome Powell elleni politikai támadás fele sem tréfa?
A Fed elnökét elvileg nem lehet csak úgy leváltani, tehát ha a törvényi szabályozást és Powell higgadt, de nagyon is markáns karakterét, életkorát, helyzetét nézzük, akkor Trump támadása politikai kommunikációs fogásnak is tűnhetne. Az viszont, hogy a Fed épületeinek „túlárazott” felújításával vádolja, hivatalnokokkal, törvényhozási szövetségeseivel, sőt, a Fed-elnökség várományosaival vádoltatja – azaz akár büntetőjogi természetű fenyegetésekkel operál –, mind arra utal, hogy alkut ajánl Powellnek.
Az alku pedig valahogy így szól: takarodj el, mondj le, és nyugodt maradhatsz, vagy töltsd ki a mandátumodat, és pokollá teszem az életedet. Nemcsak a Fed elnökeként hátralévő idődben, hanem holtodiglan. Nem lesz reputációd, tekintélyed, örökséged, szégyenben fogsz kivonulni a világból. Válassz!