szerző:
Kovács Gellért

Tegye fel a kezét, aki érezte már azt az anyóséknál, hogy a család le szeretné vadászni! Nos, az Aki bújt című, bestiálisan szellemes horrorfilmben a rémálom megvalósul. De csak azért, hogy a famíliának lehessen jövője. Kritika.

Nem mindig tesz jó egy filmmel, ha érezni rajta, hogy az alkotói jókat röhögtek a saját vicceiken, ám a nem annyira ismert rendezőpáros, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett igencsak szórakoztató horrorfilmjének nem árt meg – és még csak nem is ez az egyetlen jó hír ezzel a felszabadult őrjöngéssel kapcsolatban.

Hanem talán az, hogy ugyan nem tud és nem is akar olyan nagyon allegóriája lenni semminek (szóval, nem olyan agyas és többrétű, mint mondjuk, a hasonló felütésű Tűnj el!, s nem is megy mélyre, mint a Fehér éjszakák), de mégis sikerül neki érvényes szatírával okosítani a másfél órás vérengzést. A film célpontjai a gazdagok (ahogy a filmben elhangzik: a „kurva gazdagok”), akik értenek ugyan az üzlethez, de mint a „kurva gazdagok” általában, valamitől mégis reszketnek, ám attól igazán zsigeri erővel: hogy jön valami láthatatlan erő, és elveszi tőlük azt, ami nélkül nem lenne kastélyozás, meg sznoboskodás, meg semmi se lenne.

Mit? Mit? Az életüket.

©

A terjedelmes játékbirodalom felett uralkodó Le Domas klán ugyanis szélsőségesen babonás csürhe. Van is erről egy hatásos történetük, miszerint az ükapa annak idején találkozott egy titokzatos mecénással, akinek voltak feltételei, és egyfajta átkot is hagyott a családra, aminek következtében, ha új ember szeretne csatlakozni hozzájuk, az esküvő napján, pontban éjfélkor össze kell gyűlniük, és a beavatás előtt álló félnek – legyen az nő, vagy férfi – ki kell húznia egy misztikus kártyát egy (igen, misztikus) trükkös dobozból. És a jelöltnek azt a játékot kell játszania a Le Domas bandával, amit a kártya (vagyis a legenda szerint a szellem) parancsol. Fura, de nem feltétlenül veszélyes buli ez – feltéve, ha a delikvens nem azt a kártyát kapja, amelyen a bújócska szerepel. Ha azt kapja, akkor baj van. Nagy baj.

Főszereplőnk, Grace (Samara Weaving) kedves lány, szerelme, Alex (Mark O'Brien) is kedves fiú – és hogy a szíve választottja előtt az is maradjon, nem avatja be, hogy mi vár majd rá a rezidencián megtartott esküvő után. Csak nem azt a lapot dobja majd neki a spirituális szerencse, nem igaz? Mi azonban tudjuk, milyen filmet nézni jöttünk össze, úgyhogy persze, hogy azt dobja neki – viszont Grace még akkor, abban a végzetes pillanatban sincs tisztában azzal, hogy bizony, ha nem akarja, hogy a dilis milliárdosok feláldozzák láthatatlan bálványuknak, hajnalig kéne életben tartania magát. De azért eléggé hamar rájön.

©

Előkerülnek hát a régi fegyverek, és elindul a lezárt hodályban a vadászat. Bettinelli-Olpin és Gillett azonban nem csak azzal foglalkozik, hogy a kamerára fröccsenjen a vér, és repkedjenek a káromkodások, hanem elsősorban könnyed kézzel felrajzolt karikatúrákkal szórakoztatja a népet: legyen szó a tárgyilagos apáról (Henry Czerny), a gyanúsan nyájas anyáról (de jó látni Andie MacDowellt!), a teljesen szerencsétlen hugicáról (Melanie Scrofano), az alkoholista bátyról (Adam Brody), vagy azok tökéletesen idióta és/vagy elmebeteg férjéről (Kristian Bruun), feleségéről (Elyse Levesque), esetleg a gonoszságát sminkben is magára festő nagynéniről (Nicky Guadagni). Mindegyikkel törődnek annyira, hogy jusson nekik néhány pillanat, amikor tudunk rajtuk nevetni. S rajtuk keresztül persze a „kurva gazdagokon”, akiknek meg sem kottyan pár évtizedenként egy kis rituális emberölés, ha arról van szó, hogy biztosíthassák a család fennmaradását.

Mert igen, az Aki bújt elsősorban nagyon mókás film, még ha sokszor eléggé gyomorforgató is – de hát horrorról beszélünk, nem kell ezen csodálkozni. Hanem ahelyett bőven kielégítő nyomon követni azt, ahogy Weaving elégséges alapossággal meghúzott ívvel válik zavarodott szösziből harcos amazonná. Olyanná, aki legalább olyan bájosan használja az indokolt csúnya szavakat, mint amennyire egyre inkább belejön az önvédelembe.

Na de, hogy ez elég-e arra, hogy kihúzza hajnalig, s hogy tényleg van-e mitől paráznia Le Domas-éknak, azt persze nem árulom el, mindenesetre a rendezőpárosnak szerencsére sikerül az is, ami a hasonló zsánerdaraboknak nem feltétlenül szokott: ügyesen be tudják fejezni a filmet. Nem abban gondolkodnak, hogy siker esetén miről szóljon a folytatás, hanem, hogy ez a film kerek legyen, és a maga hibbant módján eléggé szerethető.

©

Ja, és a Stereo Jane-nek köszönhetően még egy csodás Love Me Tender-feldolgozást is kapunk a legvégére.

Meg egy utolsó kacsintást mindenkire, aki tényleg volt már olyan családi partin, ahol úgy érezte, belőle lehet a főfogás.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
És akkor kiderült, hogy Kisvárdán még mindig nincs elég focipálya

És akkor kiderült, hogy Kisvárdán még mindig nincs elég focipálya

Tarlós István bevetette a tökéletes kampánybombát: Scarlett Johanssont

Tarlós István bevetette a tökéletes kampánybombát: Scarlett Johanssont

Az én hetem: Karafiáth Orsolya és a Mágus kacaja

Az én hetem: Karafiáth Orsolya és a Mágus kacaja

Jól mennek a svájci órák, az export felét hat országban vásárolják meg

Jól mennek a svájci órák, az export felét hat országban vásárolják meg

Egy könyv azoknak is, akik azt hiszik, hogy a forróvíz-próba fitneszprogram

Egy könyv azoknak is, akik azt hiszik, hogy a forróvíz-próba fitneszprogram

A felnőtté válás szakaszai: generációs ábécé helyett mérföldkövek

A felnőtté válás szakaszai: generációs ábécé helyett mérföldkövek