Az Ad Astra – Út a csillagokba nagyjából fele-fele arányban lenyűgözően látványos kalandfilm, és valahol a Kubrick-Malick-Nolan tengelyen filozofálgató lételméleti alkotás. Középre céloz, és ha nem is telibe, de jó helyre talál. Kritika.
Leírom én is, hogy 2019 eléggé összejött Brad Pittnek: Quentin Tarantino filmjében nyújtott szűkszavú, mérhetetlenül cool filmsztárkodását éppúgy értékeli a szakma (és a közönség), mint amennyire dicsérik James Gray nagy költségvetésű sci-fi-jében nyújtott, szintúgy, csak másképpen visszafogott alakítását. Az 56. életévéhez közelítő színész igen régen volt ennyire szem előtt. Aminek csak örülni lehet, hisz
Pitt tényleg nagy formában van: jól választ, és kedve is van végigcsinálni, amibe belefogott.
Ami a rendezőt illeti, az Ad Astra Gray legdrágább, és talán legjobb filmje: a New York-mániás rendező évtizedek óta kitartóan készíti félfüggetlen munkáit (Kis Odessza, Az éjszaka urai, Két szerető), imádják egymást Joaquin Phoenix-szel, rendre meghívják Cannes-ba, de valahogy sosem tudott kitörni a „futottam még a versenyprogramban” skatulyából. Talán épp ezért döntött úgy, hogy most kicsit erőteljesebben a szórakoztatás felé fordul. Jól tette, és szépen feldíszített stúdiófilmje véletlenül sem emiatt a „kompromisszum” miatt nem tud mesterművé válni.
Hanem egyszerűen azért, mert inkább tűnik értő, rendes, tehetséges, érvényes idézetgyűjteménynek, sem mint egy sokszor boncolgatott téma valamiben, valahogyan egyedi boncolgatásának. A 2001: Űrodüsszeia, vagy annak Christopher Nolan-féle variánsa, a Csillagok között éppúgy visszaköszön, mint Terrence Malicktől Az élet fája. Még Damien Chazelle Armstrong-filmjének, Az első embernek az önmarcangoló realizmusa is eszünkbe juthat, amikor együtt utazunk Roy McBride-dal (Pitt) a Holdra, és tovább (majdnem a végtelenig), hogy megtaláljuk rég eltűnt apját (a rég nem látott Tommy Lee Jones), aki azért indult útnak annak idején, hogy bebizonyítsa az emberiségnek: van még értelmes élet a végtelen űrben.
Gray valóban ügyesen, ihletetten és legtöbbször magával ragadóan mozgatja a szomorú, líraian kiégett Pittet, aki hol önmagát narrálva, hol csak szótlanul mélázva próbálja feldolgozni, hogy a számára legfontosabb ember magára hagyta, és ezzel mintha arra is képtelenné tette volna, hogy ő ne tegye ugyanezt mindenkivel, aki közel kerülhetne hozzá. Közben pedig a Holdon száguldozik szkafanderes rablók ellenében, megőrült kísérleti páviánokkal közelharcol, és az apja iránt érzett felemás érzéseit kihasználó felettesei ellenében igyekszik rálelni a többszörös titokra a Marson, meg mindenhol – leginkább azért, hogy megmenthesse a Földet.
Pitt válla és színészi képességei gond nélkül elbírják a többszörös terhet. Ennek az embernek mostanában minden jól áll: itt például az is, ha akciósztárként kell űrhajósdit játszania, meg az is, ha érzelmek széles skáláján kell szinte eszköztelenül játszania – egyszerűen jó nézni, jó megbízni benne.
Ráadásul tényleg sokat köszönhet neki Gray is, nem csak Pitt a rendezőnek, mert az Ad Astra nem egyszer a főszereplő hitelessége miatt menekül ki a művészi modorosság csapdájából. És gyorsan megjegyzem, hogy nem kis mértékben Max Richter zenéjének köszönhetően, aki az olyan jeleneteket is képes a katarzis határáig repíteni, ahol valójában nem történik semmi felkavaró, se képileg, se cselekményben.
Ám a legtöbbször nem feltétlenül azért köti le az embert a film, mert Nolan aktuálisan kedvenc operatőre, a kétségtelenül zseniális Hoyte Van Hoytema alighanem becsukott szemmel is képes lenne költőivé varázsolni a sok-sok millió dollárból a vászonra álmodott űrhajóbelsőket, bolygófelszíneket, egyebeket, hanem mert tényleg roppant érdekes az a vízió, amit bemutat az Ad Astra.
Nagyjából belaktuk a Holdat, odatelepítettük a kultúránkat, meg minden hülyeségünket, sokkal egyszerűbb az űrben utazgatni – és amit látunk, a beszállástól, a fedélzeten vásárolható takarókészleten át egészen a meglehetősen igazinak tűnő berendezéseken keresztül, átélhetővé teszi a film által bemutatott, lehetséges jövőt. És nyilván az ilyesfajta élményekért is járunk moziba.
Meg persze azért, hogy elgondolkodhassunk apák és fiúk viszonyáról, az öntudatlan hibaismétlésekről, az ember vágyáról, hogy társat találjon, magának és az emberiségnek is, hogy tanulhasson valakiktől. De közben, mondja az Ad Astra, az ember önzősége, birtoklás utáni vágya sorsszerűen arra ítélheti, hogy végül egyedül maradjon. Nem csak akkor, amikor meghal. Amikor esetlegesen kipusztul.
Ismerős, de hatásos gondolatok, és bár sokadszor látjuk-halljuk, de azért így kifejtve nem is rossz egy nagyjából 90 millió dollárból készült, hollywoodi produkciótól.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Azokat, akik csak a Stranger Thingsből ismerik, összezavarná, hogy miket művelt a karrierje kezdetén Paul Reiser. Korábbi rajongóit például azzal lepte meg, hogy feltűnt az Aliens gonoszaként. A veterán komikussal pályafutása cikkcakkjairól, Jerry Seinfeldről, Lisa Kudrow-ról és Eddie Murphyről is beszélgettünk. És arról is, miért tartotta hülyeségnek a Jóbarátokat.
A Tisza Párt elnöke legújabb bejegyzésében kifejezetten a fideszeseket szólította meg.
Ez az a fegyver, amely alkalmas lehet Irán nukleáris létesítményeinek megtámadására.
