Kosztyó Gyula történész „érintetlen”, vagyis eddig még nem kutatott levéltári forrásokat is felhasználva készítette el elemzését, melyet a Századok folyóirat publikált.
A mai Hollandia területén, azon a mocsaras vidéken, ahol a Schelde-folyó találkozik az Északi-tenger vizével, hajdanán, egészen a koraújkor közepéig, virágzó városka állt. Saeftinghe története kezdetben a természetet lebíró emberi elszántság története is volt. Aztán a természet – némi emberi rásegítéssel – visszavágott.
Az 1950-es években bárkire rá lehetett fogni, hogy szabotál, ami akár halálos ítéletet is jelenthetett.
Sokan vélték úgy az ötvenes-hatvanas években, hogy nincs esély elkerülni a termonukleáris világháborút, amelybe az emberiség java bele fog pusztulni. 1962-ben, a kubai válság idején állt ehhez legközelebb a világ. A hadseregek világszerte harckészültségben várták a kataklizmát. A magyar katonák heteken át rohamsisakban aludtak. Százmilliók olvasták napról napra elszorult torokkal a fejleményeket. A szovjet blokk sajtójából senki sem tudhatta meg, mitől volt a helyzet annyira vészterhes.
A HVG 2006-ban készített portréinterjút a most elhunyt 1956-os szerepéért hosszú börtönbüntetést letöltő Wittner Máriával, aki akkor a Fidesz képviselőjelöltje volt a parlamenti választáson. A cikket változtatás nélkül közöljük.
Az 1848–1849-es szabadságharc leverése utáni években 600-700 ezer ember vándorolt az Újvilágba, róluk ír a két hónapig szünetelő történelmi magazin.
Az orosz népnek az elmúlt száz év alatt bőségesen volt ideje megtanulni, hogy a jól felfogott érdekében mindig érdemes, legalább a külsőségek szintjén úgy tekintenie a világra, ahogyan azt az épp kormánykeréknél lévő társaság elvárja tőle.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon bemutatott, Gorbacsov.mennyország című film alkotója szerint a Szovjetunió utolsó, 91 évesen elhunyt vezetője tudott szeretni, szenvedni, együttérezni és a hibáit elismerni, szomorú, de optimista volt.
Erzsébet királynőt mindenki tisztelte, akárhol fordultam meg a hosszú évek alatt, sehol egy rossz szót nem hallottam vele kapcsolatban, se konzervatív, se radikális körökben, se hívőktől, se kommunistáktól. Szerették utánozni, parodizálni, karikírozni – vagyis szerették. Így emlékszik II. Erzsébetre a részben Angliában élő nyelvész, író, költő, műfordító szerzőnk.
Nem csak Ukrajnáról, a délszláv háborúról is felületes propaganda szerepel az egyik földrajzkönyvben.
Elszenesedett gyökereknek gondolták őket, sokat széttapostak vagy eltüzeltek, míg véletlenül írásjelek bukkantak elő, és kiderült, hogy valójában értékes papirusztekercsekre bukkantak egy villa romjai között Pompeji közelében, Herculaneumban. Most mesterséges intelligenciával (MI) próbálják kisilabizálni a szövegeket.
Beléphetünk a házaiba, láthatjuk freskóit, pirulhatunk a falfirkáin – és még balsorsú lakóival is találkozhatunk. Pompejit igazán jól ismerjük, ám úgy lehet, mégis több, fontosabb és izgalmasabb mindaz, amit nem tudunk a Vezúv által elpusztított városról.
Dicsőséges bevonulás helyett megtorlással és megfélemlítéssel gyarapította a trianoni Magyarországot a Horthy-korszak partizánvadász katonasága és csendőrsége. A délvidéki „kaland” részleteit sokáig államtitokként próbálták kezelni.
Ravaszkodó puhatolódzások és sanda oldalvágások jellemezték a Szovjetunió utolsó vezetője, a '80-as évek közepén hatalomra jutott Mihail Gorbacsov és Kádár János MSZMP-főtitkár viszonyát. Ez nyomta rá a bélyegét a szovjet pártfőtitkár 1986-os budapesti látogatására is – írtuk a Szovjetunió utolsó, most elhunyt vezetőjéről 2020. március 14-én. Akkori cikkünket közöljük újra, változtatás nélkül.
Már csak négy év van a mohácsi csata 500. évfordulójáig. Addig talán megtalálják a csata pontos helyét, és azokat a tömegsírokat, amelyek tízezernél is több katonát rejtenek. A kérdéssel két kutatócsoport foglalkozik. Van három lehetséges csatahelyszín, Sátorhelyen pedig öt tömegsír, amelyekben messze nincs annyi holttest, mint amennyi az ütközetben elesettek számával összevethető. Hol lehetnek a többiek? Bemutatjuk, hogy állnak a kutatások.
Népmesei motívumokkal és összeesküvés-elméletekkel próbálták megérteni az igazságtalan békét – mondja a történész, akivel a megszállás ellen fegyvert fogott valóságos hősökről és áldozatokról is beszélgettünk.
Mára csupán két kőteknős és az alkalomadtán arrafelé kapirgáló régészek jelzik a helyét Karakorumnak, amely hajdanában a világ egyik legnagyobb birodalmának volt székhelye.
A könnyen átélhető, bár hamis történetek Trianonról „egyszerűbb magyarázattal szolgálnak a valóságosnál” a történész szerint, aki arról is beszélt a HVG-nek adott interjújában, mit is akartak valójában a szabadkőművesek az ország feldarabolásának tervével kapcsolatban.
Mai szemmel különösen érthetetlen a rendőrség akkori tehetetlensége, ráadásul évtizedek óta politikai mulasztások és a kárpótlás körüli viták is terhelik az emlékezést.
