Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Ha nem lenne Vlagyimir Putyin, mindez nem történhetett volna meg: sokan még ma is így értelmezik az Ukrajna ellen indított háborút, egészen sarkosan állást foglalva abban az örök vitában, amely „a személyiség szerepe a történelemben” felcím alatt zajlik. Ám miközben korántsem állítható, hogy ez az egytényezős magyarázat akár csak fikarcnyit is reménykeltő lenne a jelen helyzetben, a hozzáértők még ennél is sokkalta aggasztóbb komplexummal indokolják mindazt, ami idén február óta véres valósággá vált. Így Oroszország-szakértők, történészek rendre rámutatnak azokra az évszázados, sőt olykor már-már ősinek nevezhető képzetekre, amelyek egyrészt ukrán (és fehérorosz, vagy épp baltikumi) viszonylatban ott élnek az „egybeolvadás örömét” kikövetelni vágyó orosz hatalmi elit fejében, másrészt általánosságban vészes mértékű birodalmi küldetéstudatot és a Nyugat iránti heves ellenszenvet gerjesztenek.
