Régi, gyakorlott áldozathibáztató vagyok. Már akkor is hibáztattam áldozatot, amikor az egyik csupaszív leányom, aki senkiről semmi rosszat nem tételezett föl, sok évvel ezelőtt kölcsönadta a játszótéren a biciklijét egy ismeretlen leányzónak, aki eltűnt vele. Kétségtelen, hogy szeretettel és vigasztalva hibáztattam az áldozatot, de hibáztattam. Mint egykoron engem az anyukám, amikor kiszállván a focimeccsből ott hagytam a dzsekimet kapufának, mert biztos voltam benne, hogy a meccs után utánam hozzák. A rendes szülő ilyen: együttérez, segít és áldozathibáztat: nevel az életre. Ilyenek a rendes emberek és a rendes civil szervezetek is azokkal az áldozatokkal, akik a hatókörükbe esnek, és akik rosszakat is léptek, míg eljutottak a bajig, mely érte őket. Az áldozatok nem csekély része ilyen, nem csekély része nem ilyen.

A Magyar Rákellenes Liga is egy rendes civil szervezet. 1990 óta egészségneveli eléggé egészségneveletlen népünket; szervezi és népszerűsíti szerte az országban sok helyi csoportjával, több ezer tagjával a rákszűréseket, hogy minél többen, minél nagyobb eséllyel túléljék korunk leggyilkosabb betegségét. Kurzusokat szerveznek orvosoknak, ápolóknak, képzik az önkéntes segítőket, elmennek az iskolákba, és mesélnek a gyerekeknek arról, hogy merre fut az egészség útja, szakmai, jogi és lelki segélyt nyújtanak a betegeknek, igyekeznek érvényre juttatni a betegjogokat, gyógyeszközökkel segítik a kórházak munkáját.

Most viszont kihúzták a gyufát, magukra rántották a közösségi portálokat, tiltakozó petíciót ingereltek maguk ellen azzal a videóval, amellyel az egyszázalékainkat igyekeznek a rák ellen mozgósítani. Ezen a videón egy bírónő szigorúan kimondja a helytelen életmódot folytató vádlottra az ítéletet: Rák! A vádlott megtörten segítséget kér, a bírónő pedig felteszi a kérdést a nézőknek, kapjon-e a megtört ember egy második esélyt. A narrátor arra kéri az adózó polgárokat, hogy adják meg annak a gyarló embernek azt a második esélyt.

A fölháborodás fölfűtötte a közösségi portálokat: micsoda galád áldozathibáztatás a rák áldozatait hibáztatni azért, mert rákosak!

A Rákellenes Liga általánosan harcol a rák ellen, és ehhez az általános harchoz kéri a polgárok támogatását, tehát joggal vélelmezheti bárki, hogy az érintettekre általában tartja érvényesnek azt, amivel a polgárok elé lép: tehát az önhibásságot és az önhiba döntő szerepét a megbetegedésben. Az ilyen általánosítás elleni fölháborodás nagyon is érthető és nagyon is jogos. A baj az, hogy a fölháborodás félrelő, nem az általánosítás, hanem az áldozathibáztatás lesz a fő célpont. Az áldozathibáztatás általános hibáztatása pedig maga is nagyon rossz és kártékony általánosítás. A korrektség és szolidaritás híveinek hitelét rombolja, ezek ellenségeinek hitelét és erejét növeli.

Emberek hibáznak és megszívják. Áldozattá válnak. Ez nagyon közönséges és tömeges tapasztalata a mindennapjainknak. Életünk fontos része, hogy fölmutatjuk és megpróbáljuk hasznosítani a tanulságokat, a lett és lehető áldozatok, a magunk és mások számára; emésztjük magunkat sok mindenért, amit a magunk kárára tettünk vagy a magunk kárára nem tettünk, próbálunk a más kárán tanulni, figyelmeztetjük szeretteinket: látod, hogy járt X?; te is úgy akarsz járni?; látod, hogy jártál? megint úgy akarsz járni?; nem volt elég?... Ezernyi első esély után reméljük mi is a másodikat, a többediket. Az áldozathibáztatás és áldozatönhibáztatás életünk szerves része. Akik ezt ki akarják átkozni a társadalmi kommunikációból, akik ennek tilalmát a politikai korrektség követelményének tekintik, szembekerülnek mindenki mindennapos tapasztalatával és életgyakorlatával, és az inkorrektség apostolait igazolják: lám, akik a politikai korrektséget hirdetik, valójában a hazugságot pártolják, és a leghétköznapibb, legnyilvánvalóbb igazság kimondását akarják megtiltani a józan paraszti ésszel élő népeknek. Ennél jobb lehetőséget nem is kaphatnának a politikai korrektség ellenségei arra, hogy az igazság és az őszinteség pártolásának színe alatt pártolják és szabadítsák fel minden gátlás alól a populáris inkorrektséget s a népszerűtlen igazságok alól fölmentő népszerű hazugságokat.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi mindent lehet manapság besöpörni az áldozathibáztatás kategóriájába. Volt, aki áldozathibáztatásnak minősítette pusztán azt a semmilyen értékítéletet, pláne hibáztatást nem tartalmazó megállapítást, hogy a zsidótörvények előtt Magyarországon a zsidók átlagos anyagi helyzete a lakosság egészének átlagánál jobb volt. Áldozathibáztatásként kommentálták a sajtóban azt is, hogy Trump egy választási nagygyűlésen azt állította, hazudnak azok a nők, akik zaklatással vádolják őt. Az persze könnyen lehet, hogy Trump hazudott és nem azok, akiket hazugsággal vádolt, de azt biztosan nem állította, hogy azok a nők saját hibájukból lettek az áldozatai, hiszen éppen azt tagadta, hogy áldozatok lettek volna.

Nem az áldozathibáztatással van a baj, hanem a hibásságot kiterjesztő általánosítással, az áldozatok cserben hagyásával, a velük való szolidaritás megtagadásával, a vesztesek rágalmazásával, sárba tiprásával; az áldozatok morális leminősítésével, a bűnösök morális fölmentésével, netán fölmagasztalásával. A Magyar Rákellenes Ligáról senki nem gondolhatja, hogy a segítség megtagadásának igazolására hibáztatnak áldozatot, hiszen egész tevékenységük a segítségnyújtásról szól, és az sem vélelmezhető, hogy bűnt kívánnának ily módon „relativizálni”, hiszen a rák nem ember.

Állapítsuk meg: a konstruktív áldozathibáztatás elítélése csak a destruktív áldozathibáztatás igazolására jó.