Körbebicikliztem Ázsiát, és megtanultam nem félni
Szingapúrtól Ásotthalomig biciklizett el másfél év alatt egy fiatal zalaegerszegi nő. Burmában krimibe illően követték, Iránban szerették, Indiában besokallt. Húsz országon át végül december elején ért haza.
„Nincs lehetetlen, nem félek, talán ezek az érzések erősödtek meg bennem, de valójában még nagyon sokáig kell emésztenem az úton történteket” – tör ki az első, a legerősebb gondolat Marton Renátából, alig egy héttel azután, hogy a fél világ körbebiciklizése után visszatért Magyarországra.
A főiskolán gyógytornászként végzett Renáta 2006-ban utazott Londonba, ahol au pairként dolgozott egy darabig, közben angolul tanult. Ott ragadt. Később Norvégiában is eltöltött kis időt, majd miután látta, hogy a nyugati országokban élő fiatalok között szinte természetes, ha pár hónapot Ázsiában, vagy Dél-Amerikában utazgatnak hátizsákkal, Renáta úgy gondolta: belevág ő is a kalandba. Ekkor már 34 éves volt, és azt látta, a csaknem tíz év alatt megspórolt pénze arra nem elég, hogy Londonban lakást vásároljon, de még itthon sem futotta volna erre.
Inkább olyasmire költi a pénzét, ami egy életre szól,
fogalmazódott meg benne az elhatározás. Nekivágott hátizsákkal Ázsiának.
"Pár hónapra terveztem, két év lett belőle"
A négy hónaposra tervezett hátizsákos túra harmadik hónapjában találkoztam egy francia sráccal, aki negyedik éve bringázik. Akkor döntöttem el, hogy kipróbálom magam kerékpárosként, és hittem, az sem lehet akadály, hogy nő vagyok.
A hirtelen döntést Renáta Thaiföldön hozta meg, ahol már-már unalmasan jól érezte magát, mivel szerinte a hátizsákos nyugati fiatalokra már egész üzletág épült, és a helyiek valóságos életét nem lehet megismerni úgy, hogy tervezetten, egyik ponttól a másikig busszal, vonattal, repülővel utazik.
Ekkor már megvolt a Balira szóló repülőjegye, ezért odautazott, eltöltött egy hónapot, közben érlelte a tervet. Hazafele nem volt meg a jegye, így szabadon dönthetett. Végül Kuala Lumpurban vásárolt egy speciális kerékpárt, pontosabban szólva, annak az alkatrészeit, amit egy helyi szerelő rakott össze. Éppen ramadán volt, ami kissé lelassította a szerelő munkáját, de végül elkészült az acélvázas bringa. A felszerelést Renáta az interneten szerezte be, bár itt is kellett egy trükk. Ahhoz ugyanis, hogy vámot se kelljen fizetnie Szingapúrba utazott, hogy egy frisen szerzett ismerőse címére rendelje a csomagot, bár ezzel ismét csúszott az indulás időpontja. Végül két hónapos készülődés után vágott neki a túrának.
„Húsz éve ültem utoljára biciklin”
„Az utolsó kerékpáros élményem 20 évvel ezelőtti volt, mégpedig a kék, kontrás Csepelemmel” – Renáta igyekszik nevetve lefesteni, hogy mennyi bizonytalanság volt benne, mielőtt nekivágott az útnak. És ez csak egy szempont. Akadt itt más is, teszi hozzá:
A fizikumom nem volt meg hozzá, és pénzem is alig maradt.
De elindult. Elsőként a már említett Thaiföldre, hogy megnézze bringáról is. És a hátizsákos turistáknak festett idilli kép után a valóság valóban másként festett. A szállodában megismert recepciós otthonában nem volt angol vécé és hűtő sem, mint ahogy egyetlen helyi háztartásban sem. A fiatal nő ezzel együtt úgy emlékszik vissza az ott eltöltött hetekre, hogy az maga volt a kényelem. Sokakkal megismerkedett, megannyian meghívták vendégségbe. Lényegében nagyon egyszerű volt a mechanizmus, hiszen mindenütt megállították, ahol lassabban tekert. Megkínálták egy tál levessel, miközben azt kanalazta, már le is csaptak rá, felkínálták a házukat. MInt mondja, egyszerűen kíváncsiak voltak a bringás csajra:
Sokkal közvetlenebbek voltak, hiszen ugyanúgy tekertem és izzadtam, mint ők, de mégis más voltam.
Aztán jött Burma
„Itt már nyoma nem volt annak a vendégszeretetnek, amit Thaiföldön tapasztaltam” – meséli Renáta, aztán pontosít azzal, hogy valójában az emberek kedvesek voltak, de mint kiderült, szigorúan ellenőrzött életekbe csöppent bele, aminek ő is részese lett. Itt aztán nem hívták be a házakhoz, mivel azt is tiltja a törvény. Így jobbára a sátrát verte fel, ha lehetséges volt, távol a lakóházaktól. Persze azért szóba elegyedtek vele az utcán, a kíváncsiságot nem tudták legyűrni, de az ajtajaikat már nem nyitották meg előtte, mint ahogy azt már szinte megszokta Thaiföldön. Az emberek ezzel együtt barátságosak voltak, de egy alkalommal észrevette, hogy motorral követik. Több napon át haladt mögötte a motor, de egy szót sem szólt hozzá a kétkerekű utasa. Volt olyan is, amikor egy teherautóba parancsolták be azzal, hogy ezt az ő biztonsága érdekében teszik. Csak szállodában pihenhetett, mert még a kempingezést sem engedték, onnan is elparancsolták, amikor rajta kapták.
A bringázásnak ezt a szakaszát szorongva élte meg, előfordult, hogy napokig a szobájából sem mert kilépni. Végül összeszedte magát, és úgy döntött, vonatra száll. Itt sem engedték, hogy a helyiek közé üljön, pedig a jegye odaszólt. Átirányították inkább az üres első osztályra, ahol egy rendőr ült le vele szembe. Alig várta, hogy elhagyja az országot.
Áttekert végül Indiába, de a nyomasztó burmai hetek nem múltak el nyomtalanul. „Kiborított teljesen, amit ott tapasztaltam. Igaz, ekkorra már valószínűleg el is fáradtam. Így azután bármennyire is sajnálom, de Indián egyszerűen csak áttekertem két és fél hónap alatt. Próbáltam bezárkózni, hogy ne jussanak el hozzám a színek, a fűszerek és a zaj. Így érkeztem meg Iránba.”
Egyszerre idegen és vendégszerető
„Szabad ég alatt nincs helye nőnek, én mégis így tekertem végig az országon” – Renáta ma már mosolyogva emlékszik vissza arra, hogy amikor repülővel megérkezett Iránban – Pakisztánba nem kapott ugyanis vízumot, így azt át kellett "ugrania" – kölcsönbe kapott térdzoknit és hidzsabot, hogy elfedje a testét. "Gyönyörűen festettem, ráadásul, tényleg ki voltam készülve, de mégis, itt már az első pillanatoktól kezdve teával, keksszel kínáltak" - meséli, miért is engedett fel percek alatt. Nem is kellett csalódnia.
Összességében itt voltak a leginkább vendégszeretők az utazó nővel. Mindenhol alaposan megvendégelték, gondoskodtak róla. Renáta szerint azért, mert a Korán szerint a vendégeket Allah küldte, így lényegében nála szereznek jó pontot, ha jól bánnak az idegennel.
"Furcsa volt persze, hogy a nőnek szinte még tartózkodnia sem lehetett a szabad ég alatt. Eleinte nekem is akadtak konfliktusaim, volt olyan, hogy szinte elütött egy motoros férfi, csak azért, hogy megtapogathasson. Szerencsém volt, arra kanyarododtt egy autó, így megmenekültem. Ha már túl estünk egy bemutatkozáson egy férfival és nem fogadtam el a nekem nyújtott kezét, onnantól kezdve nyert ügyem volt. Nem tekintettek úgy rám, mint egy darab felkínálkozó nőre. A kéz elfogadása ugyanis ezt jelentené. Persze azért mindig úgy alakították, hogy valahogy megérinthessék legalább a karomat, de megértettem,számukra egy idegen nő megérintése felér egy csodával. Ezzel együtt a családok nagyon bőkezűek és szívélyesek voltak, úgy jutottam túl Iránon, hogy egyetlen alkalommal nem voltam szállodában, nem kellett felállítani a sátramat, és még csak egy tál levest sem kellett vennem."
Végül Renáta Örményországon, Grúzián, Törökországon, Bulgárián, Románián, aztán ismét Bulgária felé kanyarodva Görögországon, Macedónián, Szerbián át, 14 ezer kilométert letekerve érkezett meg Ásotthalomra.
Közeledve Európa felé azt tapasztalta a fiatal nő, hogy egyre kevésbé izgatja a helyieket a bringás utazó, így nem kérdezték, hogy mi járatban van arra, és nem is kínálták semmivel. Még az eső is eleredt, gyakorlatilag heteken át még a sátra sem tudott megszáradni. Így egy kicsit szomorkásan érkezett a magyar határhoz, Ásotthalomhoz. Ott történt meg az, ami sehol a világon: amikor meglátták, hogy fotózik, a magyar határőrök akarták kitekerni a kezéből a fényképezőgépet.
De végül csak bekerekezett az országba – hazaérkezett.
„Idő kell ahhoz, hogy megemésszem”
Renáta szerint az Európában élők nem kevésbé vendégszeretők, csak egyszerűen a felelősségük a családra terjed ki, ezt még az út befejezése előtt megértette. Ázsiában az "idegen" is a "család" része, vagy a vendégnek jár a kiemelt figyelem. „Nagyon sok idő kell ahhoz, hogy feldolgozzam az utat, de egyet biztosan tudok, ma már megkérdezném a fekete srácot, akivel még Londonban találkoztam, hogy mit jelent az a jelkép a nyakában” – Renáta azt magyarázza, hogy évekkel ezelőtt egy magyarul beszélő fekete sráccal találkozott, akinek a nyakában egy szimbólumot ábrázoló medál volt, amelyről a fiú nagy tisztelettel beszélt. Renáta csak annyit jegyzett meg, hogy sokat jelenthet számára a figura, de igazából csak legyintett rá. Ma viszont már biztosan megkérdezné, milyen is az élete otthon, mit tisztelnek a jelképben, hogyan gondolkodnak egymásról. Két év alatt a 14 ezer kilométert letekerve fontossá váltak ugyanis neki az ismeretlenek is.
Tudod, mi itt nagyon bezárva élünk, én viszont egy dolgot biztosan megtanultam. Azt, hogy minden csak addig félelmetes, amíg meg nem ismered.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
