HVG: A pszichológiai témákkal foglalkozó Freud Café című rendezvényen tartott előadásában azt mondta, hogy a megfelelési kényszer a hamis önértékelésből fakad. Hogyan következik egyikből a másik?
Szajcz Ágnes: A hamis önkép olyan, mint a páncél vagy az álarc, amit a külső elvárásokhoz idomulva veszünk fel. A megfelelési kényszer, ami kizárólag gyermekkorban alakulhat ki, elrejti a valódi személyiségét. Ezt időről időre mindannyian átéljük, de nem feltétlenül állandósul. A hamis szelffel élők viszont hajlamosak arra, hogy mindig meg akarjanak felelni. Ha úgy érzik, hogy ez nem sikerül, szorongani kezdenek. Az egészben az a csapda, hogy az illető azért is szenved, mert képtelen szabadulni a saját viselkedésétől.
HVG: Milyen jelei vannak a hamis önértékelésnek?
SZ. Á.: A legmarkánsabb, ha valaki úgy érzi, hogy nem a saját életét éli, nem a valódi személyiségét mutatja. Attól fél, hogy ha kiderülne, milyen valójában, akkor már nem lenne szerethető, elfogadható. Erre utalhat az is, ha úgy érzi: csak a tökéletesség a megengedett, más vállalhatatlan. Ehhez ingatag önbecsülés, önkizsákmányolás is társulhat, mert az illető azt tartja magában a legfőbb értéknek, ha mások kedvében jár. Az ilyen emberek kételkednek magukban, az önálló véleményalkotás és döntéshozatal nehézsége mellett a kezdeményezőkészségük is csorbul.
HVG: Milyen családi minták hívhatják elő a hamis szelfet, majd a megfelelési kényszert?
SZ. Á.: Ha a szülő állandóan elutasítja a gyermekének azokat a megnyilvánulásait, amelyek nemkívánatosak számára. Például rossznak minősíti, ha a gyerek mérges rá, vagy ha nem kitűnő a bizonyítványa. Ekkor nyomást helyez rá, hogy az elvárásoknak megfelelően viselkedjen. Ilyen, amikor egy család azt sugallja, hogy szépek, okosak, sikeresek, egyszóval tökéletesek vagyunk. Ez lehet kirakat mások felé, de akár belül is ilyennek élhetik meg magukat. Ezekben a családokban a gyereknek minimum zseniálisnak, leendő Nobel-díjas atomfizikusnak, Oscar-díjas színésznek vagy olimpiai bajnok sportolónak kell lennie. Az nem elég, ha szimplán jó tanuló, szorgalmas vagy tehetséges. Ebből következően a gyerek azt éli meg, hogy ha mer hibázni és gyengeséget mutatni, szörnyű baj van vele. Példa erre, hogy egy reálbeállítottságú családnál a bölcsészérdeklődésű gyerek sokszor nem áll meg a lábán. És persze fordítva. Ilyenkor a gyerek, illetve a fiatal felnőtt, ha hozza a szülői háznak megfelelő diplomát, kiszorítja a valódi érdeklődését, hiszen sokkal inkább lenézést, mintsem megerősítést kapott rá.
HVG: Gondolom, az is megágyazhat a megfelelési kényszernek, ha elvárják a gyerektől, hogy vigye tovább a generációkra visszamenő praxist, a jól menő családi vállalkozást, de akár csak az, ha a szülők ki akarják nevelni a család első generációs értelmiségijét.
Szajcz Ágnes
SZ. Á.: A „bezzeg már a nagyapád és az ükapád is” retorikai fordulat azért különösen veszélyes, mert megugorhatatlan ideálszintet lőhetünk be a gyereknek. Miközben előfordulhat, hogy a legendás nagypapa egyáltalán nem volt olyan tökéletes és nagyszerű, mint amilyenné az emlékezet szépítette. Az első generációs értelmiségiek pedig, ha nem hozzák folyton a kitűnő bizonyítványt, nagy eséllyel megkaphatják, hogy hálátlanok. A helyzetet nehezíti, hogy a szülők keveset tudnak arról a világról, ahova a gyerekeiket küldik: szorongás vagy távolságtartás, esetleg valamiféle ideálkép van bennük az értelmiségi léttel és közeggel kapcsolatban. Így a kudarcot nehéz elfogadni, hiszen az a válasz, hogy ne panaszkodjon az, aki a szülők által vágyott életet élheti. Ne okozzon csalódást, állandóan büszkék akarnak lenni rá. Ha a sikertelenséget nem lehet a szülők előtt felvállalni, a gyerek könnyen magára marad a rossz érzéseivel, és azt gondolhatja, benne van a hiba.
HVG: A bölcsődés, óvodás, kisiskolás gyereknél hol jöhet elő el a bűntudatkeltés, és csúszhat át megfelelési kényszerbe?
SZ. Á.: Káros lehet, ha a szülő azzal érvel, hogy „sírba teszed apádat/anyádat azzal, hogy ilyen akaratos, hisztis vagy”. A gyerekek hajlamosak bűntudatot érezni akkor is, ha tőlük független a baj, például válás esetén, vagy ha betegség történik a családban. Ezt erősíti, ha mondjuk a szülő elkésik az óvodából, és ezt úgy tálalja, hogy nem haragudhat rá a gyerek, mert ő rohan, mindig ő jön el a legkorábban, és emiatt akár a munkáját is elveszítheti. Ekkor a gyerek félni kezd, hogy miatta valami rossz történhet a családdal. Nem panaszkodik, nem mutat szomorúságot vagy dühöt, nem fejezi ki, hogy mi esik rosszul. Inkább megértést tanúsít, és azt tanulja meg, hogy magába kell fojtania az érzelmeit. A mindig szófogadó, nem ellenkező gyerek felnőttként sem lesz képes kiállni önmagáért.
HVG: Mi a helyzet, ha a gyerek hisztizik? Mégsem hagyhatjuk, hogy tomboljon, megüsse a tesóját, a kutyát, a macskát. Hol van a középút?
SZ. Á.: Mindenkinek joga van az érzéseihez. De nem rúghatok bele a másikba, a viselkedési normákat tartanom kell. Ugyanez a helyzet a dühös gyerekkel; szülőként felelősségünk, hogy az alapvető viselkedési normákat átadjuk neki.
HVG: Sokszor nehéz megnevezni, hogy pontosan mit érzünk, a gondolatok keverednek az érzelmekkel. Még nagyobb kihívás, ha a gyereknek akarunk segíteni az érzelmei felismerésében. Mi ilyenkor a teendő?
SZ. Á.: Sokan képtelenek megkülönböztetni a fizikai és az érzelmi állapotot: nem tudják, hogy most szomorúak vagy fáradtak, legfeljebb annyit tudnak beazonosítani, hogy „pocsékul vagyok”. Ezért fontos, hogy már csecsemőkortól nevezzük meg az érzelmeket, például mondjuk azt, „látom, hogy nagyon csalódott, szomorú vagy”. A dolgok akkor csúsznak el, ha a családban bizonyos érzelmeket letiltanak. Azt még lehet mondani, hogy szomorú vagyok, de azt már nem, hogy haragszom rád. Ha jót akartunk, akkor is érezhet haragot a másik, ennek megkérdőjelezése vagy letiltása helyett jobb, ha próbáljuk megérteni, hogy néz ki a helyzet a másik nézőpontjából.
HVG: Mi a helyes stratégia a nehéz érzések kezelésére?
SZ. Á.: Konfliktus esetén fontos szem előtt tartani, hogy ha valaki rettentően dühös, akkor képtelen a másik szemével is látni a dolgokat. Jobb megvárni, míg lehiggad, és utána lehet érdemben megbeszélni, hogy mi történt. Ha valaki veszteséget szenvedett el, nem kell azonnal megoldást keresni és elhessegetni a rossz érzést. Van, hogy csak egy kicsit együtt kell lenni a szomorúsággal. Egy ponton túl persze fontos vigaszt is nyújtani. Általában jobb, ha nem akarjuk mi megoldani a másik problémáját, hanem bízunk benne és biztatjuk, hogy képes rá. Így később is önállóan megoldja a nehéz helyzeteket, ami növeli a kezdeményezőkészségét, kreativitását és önbizalmát.
