1973. szeptember 30-án kilencvenmillió néző nézett végig egy teniszmeccset csak azért, mert az nem a teniszről szólt. Billie Jean King és Bobby Riggs összecsapása a nemek harcaként vonult be a történelembe – és most egy azonos című, Magyarországon az HBO-n látható filmnek köszönhetően egy kifejezetten szórakoztató, a téma súlyát poénokkal enyhítő történet lett belőle Emma Stone és Steve Carrell főszereplésével. Az viszont az érzelmi szálakkal alaposan bonyolított filmből is kiderül: Billie Jean Kingnek nem azt kellett bebizonyítania, hogy jó teniszező (összesen 39 Grand Slam-bajnoki címe erre több mint elég bizonyíték), hanem azt kellett kiharcolnia, hogy nőként komolyan vegyék. A rikító színekben pompázó, füstös hetvenes években ugyanis ez alapvetően nem nagyon jöhetett szóba. Ez az a kor volt, amikor még szabadon teret lehetett adni a nők megvetésének, amikor a szeximus annyira benne volt a mindennapok szövetében, hogy észre sem lehetett venni.

A teniszpályán pedig végképp nem vették komolyan őket – sem emberileg, sem szakmailag, sem anyagilag. Hogy miért? A profi teniszezőket szövetségben összefogó Jack Kramer szexista érvei szerint:

• mert a nézők szívesebben nézik a férfiak játékát
• mert a férfiak a családfenntartók, ezért több pénz jár nekik
• mert a női teniszezők nem olyan jók, mint a férfiak, nincs vita.

Ezt az érvrendszert próbálta meg szétverni Billie Jean King, akinek az eltökéltségéhez nagy valószínűséggel hozzájárult Kramer leereszkedő, atyáskodó hozzáállása. Az ő megvetése adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy King a mindig határozott Gladys Heldman (Sarah Silverman) irányításával megalapítsa a nők tenisztornáját, és saját kezébe vegye a sorsát.

IMDb

Bobby Riggs kontra feminizmus

Az ellentétes oldalon ott van a kor másik jellegzetes figurája, Bobby Riggs – a saját jellemzése szerint egy hímsoviniszta disznó. A negyvenes évek teniszsztárja volt, megnyerte Wimbledont, háromszoros US Open-bajnok, a hetvenes évekre viszont leginkább két téma kötötte le a figyelmét: a szerencsejáték és a hímsovinizmus. Ő volt az, aki nemcsak hitte, hanem hangoztatta is, hogy a nő helye a konyhában és a hálószobában van, semmiképp sem a sportpályán.

IMDb

1973 májusában Riggs 6-2, 6-1-re alázta meg a visszafogott, vallásos és konzervatív – vagyis sok mindenben Billie Jean King ellentétének számító – Margaret Courtot, az akkori világelsőt, de ez csak az előjáték volt: ő Kinget akarta legyőzni, mert ezzel nemcsak generációjának a legjobb női teniszezőjét, hanem a feminizmust is legyőzte volna.

IMDb

King pedig – bár először visszautasította Riggs felkérését – Court veresége után kötelességének érezte a korrigálást. Mivel egy több mint 45 évvel ezelőtti történetről van szó, talán nem spoilerezzük el, hogy sikerült neki.

Azt gondoltam, ötven évvel visszavet minket az időben, ha nem nyerem meg azt a meccset. Tönkretennék a női tenisztornát és minden nő önbecsülését

– indokolta akkor a döntését. Vagyis úgy ment ki a pályára, hogy közben az egész női nem iránti felelősség nyomta a vállát: show-műsornak indult, de minden szervájában, minden röptéjében az egész női nemet képviselte. Márpedig nehéz csak egy teniszezőnek lenni, amikor az emberiség felének a sorsát kell az embernek a vállára venni.

Retró szexizmus, masszív homofóbia

King és Riggs meccse a feminizmus és a hímsovinizmus összecsapása lett, a filmből felsejlő korrajz pedig megmutatja, milyen sokat is jelentett ez az epizód – nemcsak a tenisznek, hanem úgy általában az amerikai társadalomnak, amelyben teljesen elfogadott volt, hogy a férfiak a nők megalázására és alárendelésére alapozzák az életüket és a karrierjüket. (Igaz, elnökválasztási kampányban ez még most is bejön.)

A korabeli jelenetek és párbeszédek ugyanakkor csak elsőre tűnnek ma anakronisztikusnak – az azóta aktivistaként is hírnevet szerző Billie Jean King lényegében ma is azért harcol, amiért 45 évvel ezelőtt, mert még mindig van miért harcolni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

At work. At home. At school. In sports. In the C Suite. In government. In every corner of the globe. Equality for all. @girlswhocode #DayoftheGirl #sisterhood #equality #equalityforall

Billie Jean King (@billiejeanking) által megosztott bejegyzés, Okt 11., 2018, időpont: 5:56 (PDT időzóna szerint)

Mint ahogy az is kiderül, hogy egyszerre nem lehet mindenért harcolni, hogy a társadalom csak bizonyos pontokon enged, más pontokon bekeményít. King felemelhette a hangját, ha a nők fizetéséről volt szó – és ezzel is nagy kockázatot vállalt, de csendben maradt, ha a melegjogok volt a tét, noha mindkettőben érintett volt. A saját leszbikusságát már befutott teniszezőként felismerő King 1973-ban még nem állt készen ennek a felvállalására – más kérdés, hogy még akkor sem, amikor akaratán kívül bújtatta elő az egykori partnere, Marilyn Barnett a nyolcvanas években. Barnett 1981-ben perelte be az expartnerét arra hivatkozva, hogy jár neki King vagyonának egy része. A pert elveszítette ugyan, de közben kiadta Kinget, aki ezzel rengeteg támogatást elveszített. Barnett később öngyilkosságot kísérelt meg. A Nemek harcában ez a szál már nincs kibontva, az ügy bonyolultsága és traumája szét is feszítené az alapvetően vígjátékként működő filmet. A coming out fojtogató félelme viszont nagyon is átjön, és felvillannak annak az útnak a megpróbáltatásai, amelynek a végén aztán Billie Jean King az LMBT+ közösség egyik legbefolyásosabb szószólója lett.

A most a hetvenes éveiben járó egykori teniszsztár egy interjúban elmondta, hogy egészen 51 éves koráig nem volt kibékülve a saját leszbikusságával, részben az erős szégyen miatt, amit az emberek – az ő szülei is – a homoszexualitással társítottak, és rengeteg terápia kellett, hogy ide eljusson.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

‪Royal Box Ready. #Wimbledon ‬#saturday #royalbox

Billie Jean King (@billiejeanking) által megosztott bejegyzés, Júl 7., 2018, időpont: 5:33 (PDT időzóna szerint)

A nő helye

Ebből a szálból is kitűnik, hogy a Nemek harca olyan, mint egy időgép. A hetvenes éveket nemcsak a szemet kápráztató divat hozza vissza nagyon érzékletesen – mustársárga pulóverek, szemtelen miniszoknyák, bátor szemüvegek és a cigarettafüstbe vesző drámai frizurák (akkor még menő volt, hogy a női tornát egy dohánygyártó, a Virginia Slims támogatta) –, hanem a fullasztó társadalmi keretek és korlátok is. Ebben a közegben a magánügy és a közügy egyszerre szórakoztató és elkeserítő ütközését hozta a nemek harcaként brandelt teniszmeccs.

Hímsoviniszta disznó a szőrös lábú feminista ellen

– hangzik el a filmben a címlapokra kívánkozó mottó.

Forradalom vagy show-műsor? Polgárjogi harc vagy egy unatkozó exbajnok kísérlete a szerencsejáték-függésének a finanszírozására? Pont ez a nehezen megragadható lényeg tette ellenállhatatlanná a meccset: úgy szórakozunk rajta, hogy közben mellbe vág a komolysága.

IMDb

És talán az idők változását jelzi, hogy miközben a poénokon nevetünk, valahol fárasztó nézni azt, hogy Riggs szánalmasan próbálja igazolni a saját fontosságát a férfi felsőbbrendűség karikatúrájaként, mint ahogy azt is, hogy King az évszázadokon át bevált túlélési stratégiát alkalmazza: mosolyog, miközben a körülötte lévő férfiak semmibe veszik, és megpróbálják visszaküldeni a konyhába vagy a hálószobába.

Ezen is nevetünk, de érezzük, hogy Riggs komolyan gondolja. És ezért nem volt mindegy, hogy King nyer-e vagy veszít: sokat elárul az esemény jelentőségéről, hogy bár karrierje során összesen 39 Grand Slam-bajnoki címet gyűjtött össze, mégis a Riggs elleni meccsét tartják élete legnagyobb győzelmének.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

“The only thing that matters is who wins the match.” #BattleOfTheSexes is nominated for 2 Golden Globes - Rent it On Demand this weekend! Link in bio.

#BattleoftheSexes (@battleofthesexesmovie) által megosztott bejegyzés, Jan 6., 2018, időpont: 10:51 (PST időzóna szerint)

Billie Jean King már a legendás meccs előtt sokat tett a női egyenjogúságért: elfogadtatta, hogy a nőknek lehetnek más ambícióik is, mint a gyerekszülés, benne volt a profi női tenisztorna megszületésében, alapítványt és magazint hozott létre a női sport népszerűsítésére. Nők teljes generációjával értette meg, hogy kérhetnek többet, mert többet érdemelnek. Mégis, az első, ami sokaknak a mai napig beugrik róla, az, hogy ő volt, aki alázatra kényszerítette Bobby Riggst. És bár ebből rengeteg tanulságot le lehet vonni, Billie Jean King feminizmusa nem a nemek harcáról szól, hanem a nemek egyenlőségéről, miközben Bobby Riggs az alá- és fölérendeltség status quójáért küzdött, nem véletlenül mondta azt Margaret Court legyőzése után, hogy

kétséget kizáróan bebizonyítottam, hogy a férfi a felsőbbrendű lény.

És ezt a narratívát Billie Jean King győzelme megrengette ugyan, de nem tudta teljesen felülírni. Persze, lehet azt mondani, hogy ez a győzelem jelképes volt – ezért emlegetjük még ma is, és ezért készült film belőle –, de a nemek harcát aligha döntötte el, pont azért, ami Billie Jean Kingtől is elhangzik a filmben: ő nem azt akarta bebizonyítani, hogy a nők jobbak, mint a férfiak, hanem azt a feltételezést akarta kikezdeni, hogy a férfiak jobbak, mint a nők, csak azért, mert ők férfiak.