Ahogy a lejátszóban végleg elkopott a Soros: Simogató Zsidómigráncs szólamok slágerválogatás, várható volt, hogy minden magyarok ura szokásos éves vezérszónoklatában legújabb csodafegyverként fedezi fel a társadalom alapegységét, Ytongját, Silkáját és Porothermjét, a szent családot. A futurisztikus innovációhoz (most akkor ez is csak egy mezei politikai termék?) pedig nem csupán vastaps dukál, cukorkaosztogatás is jár. Lesz itt aranyeső a szép kis CSOK-os házra, szingliadó helyett feleséghitel, Fundamenta helyett pedig adójóváírás „szerelemre születtem” jeligére, meg persze meseautó, pénzenergiát hozó sok-sok csodanagyi és még több csodagyerek. Pusztán annyi a baj, hogy nem csak nagy bánata, töke is van a menyasszonynak.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Oké, Kedves Miniszterelnök Úr, de ahhoz, hogy gyerek legyen, először is praktikusan nem árt egy hosszú távon jól működő, stabil párkapcsolat. Tudjuk, hogy ezt nem veszik komolyan, de azért csak elmondom, hogy az Önök által mostanában igencsak ferde szemmel nézett és megcsipkedett Magyar Tudományos Akadémiának nevezett habókos műhely munkatársai legutóbb kimutatták, hogy Magyarországon is pusztít a magány, a gyermektelenség egyik legfőbb oka pedig a partnerhiány. Hogy ennek mi az oka? A gyermektelen nők aránya 2001 és 2011 közt miért nőhetett másfélszeresére? Erről vannak sejtéseink, de az biztos, hogy nem fog segíteni, ha a túlóratörvény által (is) végleg a szalag mellé szegezik a fiatalokat (is). Főleg azokat, akik eleve kapcsolat- és ingerszegényebb környezetben élnek (leszakadó, elnéptelenedő régiók, falvak, szegregátumok, stb.), és erőforrások híján esélyük sincs sűrűn kimozdulni vagy végleg kitörni onnan.

Mert akkor szervezhetnek akárhány táncválasztó-párválasztót, búcsút, meg keresztény ifjúsági világtalálkozót, azok alkalmából és tiszteletére is legfeljebb nix ugribugri lesz. Nem tudjuk pontosan az okokat, de az máris egy valóban szimpatikus és közpénzmilliárdokat megspóroló családpolitikai intézkedés lenne, ha a fejlesztést megelőzte volna kutatás is. (És most nem, egyáltalán nem a nemzeti konzultációnak csúfolt demokráciakellékre gondolok.) Ott van például a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete, a (Meg)Figyelő már úgyis „átvilágította” őket. Főleg miután az Önök Magyarságkutató Intézetét is pusztán olyan életbevágóan fontos kérdések érdeklik, hogy csak azért sem a halszagú finnektől származik dicső nemzetünk.

Gileád méhének gyümölcse

Ahogy a már idézett MTA-s tanulmányok is bizonyítják: a gyermektelenség összetett dolog, mely sosem vezethető vissza egyetlen tényezőre. Ráadásul mi, magyarok kimondottan gyermekszerető nemzet vagyunk, valamiért végül mégis úgy alakul, hogy nem születik meg az összes vágyott gyermek. Ennek az egzisztenciális nehézségeken túl kétségtelenül fontos gátja a biológia. A legújabb statisztikák alapján ma minden negyedik-ötödik magyar pár meddőnek számít, vagyis egy évnyi próbálkozás után sem jön a baba. A helyzet mindinkább egy disztópikus sci-fire fog hasonlítani. Egyrészt a kitolódó gyermekvállalás miatt az anyai és az apai életkor előrehaladtával egyre kisebb az esély a megtermékenyülésre. Másrészt az egészségtelen életmóddal és a környezetszennyezéssel összefüggésben a férfiak spermaszáma itthon is drasztikusan csökken. A nem óvatos becslések szerint a kaukázusi rasszon belül már két évtizeden belül többségbe kerülhetnek a meddő férfiak.

Ehhez képest a családbarát kormány folyamatosan trükköz (spórol) a lombiktámogatásokkal, és szanaszét szívatja a meddőségi központokat. Hol bezárja a spermabankokat, mert csak; hol növeli, hol csökkenti a meddőségi kezelésekre vonatkozó volumen-korlátot; hol kitalálja, hogy a magánintézményeket többet nem támogatja, stb. A Nagy Koncepciótlan Vagdalkozás nevű akcióterv leginkább arra volt jó, hogy az alulfinanszírozásnak köszönhetően brutálisan túlterheljék a lombikcentrumokat. Ezzel pedig a családbarát kormány isten tudja hány magyar pár gyermekvállalási álmait törte össze örökre. Mert meddőnek nyilvánítva addig szoronghattak várólistásként a kispadon, hogy közben végleg kifutottak az időből, és/vagy egy idő után feladták a küzdelmet. Esetleg pont nem voltak súlyos százezreik vagy egyenesen millióik arra, hogy a tb-finanszírozás világán kívül eső magánintézetben soron kívül ellássák őket.

Szóval a nagy kérdés az, hogy a meddőségi kezelésekre vonatkozó-volumenkorlát eleve minek van? Meg ciklusszám-finanszírozás és egyéb komolykodó, modoros megnevezésekbe bujtatott nettó állami faszariság? Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mostantól a józan emberi, orvosi belátás lenne az egyedüli keret, és a családbarát kormány bármeddig fizetné, és erkölcsileg is támogatná a magyarok lombikpróbálkozásait. Endometriózis kezeléstől a kémcsőig.

Holtodiglan

És ha az áhított trónörökös így vagy úgy meg is fogan az anyaméhben, az tuti, hogy a szülőség életre szóló kalandja már a szülőszobán kezdődik. Leginkább egy életre szóló traumával. Mert hiszek benne, hogy az szja-mentesség, egyben a további gyerekek sorsa nagyban múlik azon, hogy az anya milyen lelki-fizikai állapotban kel föl a szülőágyról. Ráadásul a szülés milyensége nem csak a további gyermekvállalási hajlandóságra van hatással, hanem a gyermekeinkkel való viszonyunkra, a párkapcsolatunkra, a szexualitásunkra, az nőiségünkre, az énképünkre, az egész életünkre. Arra pedig sajnos elég nagy az esély, hogy ma Magyarországon traumás lesz a kórházi szülésélmény, és nem magából a szülés természetszerűleg fájdalmas jellegéből eredően.

Ugyanis a jelenlegi rendszerbe kódolva van az erőszak. Véreres tekintetű, kiégett, zsinórban a sokadik ügyeletüket teljesítő, alulfizetett, megalázott szakemberek hoznak döntéseket kiszolgáltatott, vajúdó anyák feje felett. A legtöbbször nincs idő, figyelem és kapacitás a kiegyensúlyozott tájékoztatásra, a törődésre, az értő odafigyelésre. Van helyette hirtelen felindulásból elkövetett önkényes gátmetszés, sutyiban császározás és kékre-zöldre dizájnolt hasfal. A kismamák és a kispapák pedig ebben a velejéig korrupt rendszerben a köpenyzsebbe csúsztatott súlyos tíz- és százezrekkel próbálják orvosok, szülésznők és nővérek türelmét, idejét és kedvességét megvásárolni. Mert az emberi bánásmód és a méltóság megőrzése már nincs benne az alapszolgáltatásban. Ezt sem finanszírozza az állam.

Emberhez méltó életre Magyarországon pedig ne is számítson az, aki ne adj isten, beteg gyermeket hoz világra. Ha a gyermekvállalás már önmagában nem az egyik legfenyegetőbb szegénységi kockázati tényező lenne az országban, az egyedülálló szülőség, (amiben több mint félmillió magyar család érintett) pedig nem lenne egyenlő a garantált lecsúszással, mit mondjanak az otthonápolók? A kormány ugyan heroikus civil küzdelmük hatására hajlandó volt némileg emelni első körben 17 ezer érintett család állami juttatásain, az otthonápolók számára folyósított összeg továbbra is egy cinikus, részvéttelen vicc. A beteg hozzátartozójuk mellett 24 órás szolgálatot teljesítők követelése egyértelmű, és szenvedésük, fájdalmaik ellenére is minimális. Az otthoni betegápolást szeretnék munkaként elismertetni, és a minimálbér összegét kérik ezért. (Az is mire elég egy ilyen kiszolgáltatott élethelyzetben, te jó ég!) Azt pedig már ne is említsük, hogy az idős, beteg szülők ellátása micsoda terhet ró azokra, akik még szülőképes éveiket tapossák, így a munka mellett már a meglévő gyerekeikre is alig marad idejük. Egy friss felmérés szerint a 19 és 29 közti korosztály 12 százaléka már most magatehetetlen szüleit gondozza.

Éhezők viadala

És ha már itt tartunk. Minek akarunk itt nagyszabású magyarszaporítási tervekbe fogni, amikor Magyarország Földanyácska már meglévő gyermekeiről is alig tud gondoskodni. Az valahogy sosem fér bele a sikerpropagandába és a nemzést népszerűsítő retardált kormányreklámokba, hogy a gyermekszegénység ma Magyarország egyik legsúlyosabb társadalmi problémája. Például az EU Alapjogi Ügynökségének friss jelentése szerint a magyar gyerekek több mint harmada él létminimum alatt. Ők azok, akiknek a szülei nem tudják rendszeresen fizetni a lakbért, a lakáshitelt, a rezsit, különösen a fűtést, ahogy nagy eséllyel a családnak autóra, telefonra, nyaralásra, tévére és mosógépre nem telik, étel pedig, ha egyáltalán jut, többnyire kétes minőségben kerül az asztalra. Szintén ők azok a gyerekek, akik számára elérhetetlen a minőségi oktatás és egészségügyi ellátás. (Mondjuk ez össznépi szinten kinek jár, ugyebár...)

Ezek után nem csoda, hogy évről évre egyre több kivándorló magyarnak születik külföldön gyereke, sőt a demográfiai portrék szerint a migránsmagyarok boldogabban és serényebben gyártják a csecsemőket. Miért is a gyermekvállalási korban lévő magyarok menekülnek a legtempósabban az országból? Azon túl, hogy egy tanult pályakezdő nő itthon joggal számol azzal, hogy fájdalmas választás lesz a család vs karrier-történet, mert ha nagy nehezen be is küzdi a gyereket a bölcsődébe, részmunkaidőben vagy rugalmas munkarendben aligha fogják foglalkoztatni, mert ez Magyarországon nem szokás. És itt mindenki tiszteletben tartja a szokásainkat. Ahogy azt is tudja, ha lesz is újra munkája, dolgozó anyaként leginkább őrületes stressz és túlhajszoltság vár rá, ahogy persze apára is, aki nagyrészt még mindig „csak besegít.”

Amennyiben az ötödik kereket, a mókuskereket hajtva rámenne valamelyikük lelki egészsége, esetleg maga a házasság is, már csak az fogja jobban kelteni a hangulatot, amikor rájönnek, hogy a kormány a pszichoterápiát, a teljes mentálhigiénés ellátást száműzte a drága magánszférába. Szóval innentől arrafele a NER-t, ezt a reménytelen, jövőkép nélküli, depressziós, fekete pedagógiával irányított, büntető-motiváló rendszerekbe kényszerített országot, ép ésszel elviselés luxusa csak azt illeti, akinek van elég pénze kellő tudatmódosításra. No, roxa áj, Kedves Barátaim!