Balla István
Balla István
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A világ reménytelen, az emberek gonoszak, a múlttal szembe kell nézni. Nyolc év után új filmmel jelentkezett az Oscar-díjas Szabó István, amit a Magyar Mozgókép Szemlén mutattak be. A Zárójelentés sajnos nem sokat tett hozzá a vitathatatlanul nagy rendezői életműhöz.

Minden adott volt, ami a legendás Szabó István-filmeket egykor naggyá tette: a legkiválóbb színészek, mindenekelőtt újra Klaus-Maria Brandauer, a régi barát-alkotótárs, Koltai Lajos operatőr, és egy történet, amiben éppen úgy benne van némi aktuális társadalomkritika, mint az örök emberi értékek tárgyalása. A film mégsem működik, sokszor sablonos helyzeteket látunk, tele van a sztori bosszantó dramaturgiai hibákkal, és egyszerűen unalmas.

Szabó István utóbbi filmjei irodalmi adaptációk voltak, nyolc éve Szabó Magda Az ajtóját dolgozta fel, szépen kivitelezve, de felejthetően, korábban Móricz Zsigmond és William Somerset Maugham műveihez nyúlt, de azok sem közelítették meg – enyhén szólva sem –, mondjuk az Oscar-díjas Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen, vagy a Napfény íze katartikus élményét.

©

Ezúttal ő maga jegyzi egyedül a forgatókönyvet, ami egyrészt nagyon jót tesz a sztori személyességének, abban könnyen beazonosítható önéletrajzi utalásokat fedezhetünk fel, és nem nehéz észrevenni az életére visszatekintő, a pályáját lezáró ember elmélkedéseiben sem a rendezőt. Hogy ezúttal nem kért fel társforgatókönyvírót (mint a legtöbb filmjénél), az viszont hiba volt olyan szempontból, hogy talán elkerülhető lett volna egy csomó apró, de bosszantó baki és kicsit egy másik szem a sztorit is izgalmasabbá tehette volna, továbbá a túl sok megfejtendő szimbólumnak szánt jelenet (naná, hogy összetörik a kifosztott kórházban a főorvos névtáblája), szereplő (a csendes szemlélőt alakító Andorai Péter) helyett a részletek életszerűbb kidolgozására is felhívhatta volna a figyelmet.

A történet szerint bezárják az egyébként omladozó kórházat (ami már csak azért működik jól, mert az ott dolgozó orvosok, ápolók lelkiismeretesen végzik a dolgukat) és így megszűnik a főorvos, Stephanus doktor állása is: egyik napról a másikra kényszernyugdíjazzák. A neves és kora ellenére aktív és tenni akaró kardiológus már nem kell senkinek, nem csörög a telefonja, nem igényli a társadalom a szakértelmét. Leutazik édesanyjához a kis faluba, Szépvölgyre, ahol anno Stephanus édesapja volt a körorvos, de ahol már másfél éve nincs ilyen, az utolsó Svédországban gyógyítja a betegeket. A váratlanul kényszernyugdíjazott orvos elvállalja hát a pozíciót, gondolván, hogy gyerekkora helyszínén nyugodtan hódolhat szent hivatásának: betegeket gyógyíthat. A tervre az operaénekes felesége is könnyen rábólint: neki sem kell már nagyon az öreg doki. De az idilli tervbe belerondít a politika, a kapzsiság, a település megvezetett és/vagy alapból irigy lakói. "A falut megszállta a gonoszság?" – teszi fel a kérdést egy ízben a főszereplő.

A felütésből tehát megtudjuk, hogy romokban a magyar egészségügy, a szakértelem nem számít, az öregekre, tapasztaltakra nincs szüksége errefelé senkinek (nem vénnek való vidék ez sem). Közben azt is látjuk, hogy a fiatalok, akárcsak az orvosok, külföldre távoznak, és szüleikkel onnantól csak Skype-on beszélgetnek. (Kiderül, hogy mindegy is, hogy ez a külföld Németországot vagy Ausztráliát jelenti, itt élniük, halniuk már rég nem lehet nyugodtan). Azt is bemutatja a film, hogy az embereknek kell egy határozott, mindent megígérő vezető még akkor is, ha ezzel együtt lemondanak a szabadságukról és tapsolniuk kell a helyi Döbrögi túlkapásainak. („Egy leszedált ország tapsolgat a szarnak” – énekelte ezt valamikor a Kispál és a borz élén Lovasi András, ugye.)

Alig győzzük a sok társadalomkritikai utalást jegyezni, de rögtön be is sokallunk tőle: egyrészt láttunk már sok ilyet, és új aspektust nem vet fel a film, másrészt nem feltétlenül egy szájbarágós didaktikus filmet vártunk Szabótól.

Sokkal inkább az emberi sorsok bemutatását, a mindenkori hatalom által gúzsba kötött kisember vergődését. Ez a szál itt az orvos és a kistelepülés, kiváltképp annak minden hájjal megkent, kapzsi, az uniós pénzek lenyúlására hajazó, és közben az egész falut megvezető polgármester viszonya. A zárt közösségbe érkező idegen kiutálása is egy régi filmes toposz, és – bár itt nem teljesen idegenről van szó, hiszen a településen él a főszereplő anyja, régi barátja, szerelme, tanára stb. –, mégis az elejétől érezzük, hogy itt sem lehet más a vége, mint az összes ilyen történetben.

©

Ami egyértelműen a film mellett szól az a szereplőgárda. Egytől egyig kiváló színészek játszanak, a céljai érdekében semmitől sem visszariadó, mindenkit manipuláló polgármester szerepében Stohl András éppúgy emlékezetes, mint a főszereplő gonosszá keseredett édesanyját játszó Csomós Mari, vagy a Stephanus fiatalkori szerelmét játszó orvos asszisztens, Szirtes Ági, aki a falu dolgairól, szokásairól mindig mindent tud és a doktort a maga módján még mindig egyoldalúan szereti.

Az irigy, kegyetlen világban a humanizmust képviselő oldalon Stephanus mellett a gyerekkori barát, a falu lelkésze tűnik fel (Eperjes Károly ezúttal a megszokott manírjait szerencsére nélkülöző, szintén zseniális alakítása), valamint a falu gyerekkórusát vezető jószívű, de a falu által a polgármesterrel való régi afférja miatt vezényszóra utált énektanár (Kerekes Éva). De tulajdonképpen sorolhatnánk a legapróbb mellékszereplőkig a meggyőző alakítást nyújtó színészeket Bálint Andrástól, Udvaros Dorottyától, Kovács Lajosig, Csákányi Eszterig, Elek Ferencig.

A falu közösségének bemutatása időnként olyan, mintha a Mi kis falunk egy változata lenne, csak humor nélkül. (Igaz, abban sincs sok (valódi) poén, csak keserves törekvés arra. Itt viszont törekvés sincs humorra, inkább nagy, keserű tanulságokat akarnak lenyomni a torkunkon.)

Szabó István nagyon sok helyütt nyilatkozta már, hogy számára a filmművészetben a legfontosabb az emberi arcokon megjelenő érzelmek megmutatása. Koltai Lajossal most is ehhez tartják magukat, nagyon sok közeli képpel dolgoznak. De ezúttal zavarban vagyunk a túl közeli, a már-már intim közeli arcok tobzódásán. Ráadásul sokszor ennek nem is biztos, hogy mindig van értelme, a nem különösebben drámai párbeszédeknél is belemászunk a szereplők arcába, és ez nem hozzáad a sztorihoz, sokszor inkább kizökkenti a nézőt. A film egyébként tele van gyönyörű képekkel, a harmonikus vidéki környezet festői bemutatása hatásos ellentétet mutat az egyre inkább feszültségbe forduló történettel. Ám időnként itt is barokkos túlzásba fordul át mindez. (Például egy ízben egy énekkari darabot valaki a patak csörgedezéséhez hasonlít, majd látjuk az erdei patakba kivezényelt gyerekkórust, amint ott éneklik az adott Bach-művet.)

©

A filmben leginkább a két régi barát (a doktor és a pap) pecázás közbeni beszélgetései, elmélkedései emlékezetesek. Szót ejtenek ezekben Istenről, vallásról, az öregedésről, és leginkább az egyre inkább feleslegessé váló idősekről, valamint a világban lassan teljesen idejemúlttá váló humanista eszmékről. Ezek között egyébként felsejlik a Szabó-életrajzot beárnyékoló 1956 utáni rendőri-ügynöki beszervezés is, de ezt azért meglehetősen elkente a visszaemlékezésében Stephanus doktor. (Pedig ennek bátrabb felvázolása nagyot ütött volna azon a Szemlén, ahol a rendező nem vette át az életműdíját az ügynökmúltját kritizálók miatt.)

Nehéz mit kezdeni viszont az olyan jelenetekkel például, amikor az énekkar próbájára csak úgy ki-be mászkálhatnak az idegen felnőttek, és nem túl életszerű az sem, hogy a faluban a gyerekek vagy énekelnek, vagy a pappal focizgatnak és más eszükbe sem jut. A film nagy jelenete is egy századjára lerágott csont, amikor a gyerekek lázadását (a reményt a gonosz világ jobbá válásra) az mutatja, hogy a szüleik akarata ellenére egy ponton egyesével visszaszivárognak a kórusba. Az világos, hogy egy olyan, zárt közösségben játszódó sztorit képzelt el Szabó, ami bárhol és bármikor történhetne, de az kifejezetten zavaró, hogy bár időnként látjuk, hogy 2020 van, de közben a tárgyak, a környezet máskor ennek mintha ellentmondanának. Elképzelhető egy akármilyen világvégi kisfalu ma, mondjuk, kütyük nélkül?

©

A Zárójelentés egy nagyszerű rendező valamiféle összegzése is lehetett volna, de ezúttal nem működtek a 80-as években tökélyre fejlesztett filmes eszközök, döcög a sztori. És ez nem a régimódi filmmesélés miatt van így, mert például az erre az iskolára épülő Akik maradtak című Tóth Barnabás-film kifejezetten szerethető és emlékezetes alkotás. Itt valószínűleg túl sokat akart bemutatni a rendező: egyfajta összegzést, dühös-szomorú társadalomkritikát, a világ reménytelenségét és az öregkori feleslegességérzést.

De a nézőben inkább a film feleslegességérzése marad meg.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Se indoklás, se vita: plakáttörvény-ügyben így dobták a kukába a kormány mulasztását pótló ellenzéki javaslatot

Se indoklás, se vita: plakáttörvény-ügyben így dobták a kukába a kormány mulasztását pótló ellenzéki javaslatot

Nem fogad betegeket a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztálya

Nem fogad betegeket a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztálya

Német Európa-ügyi államtitkár: Illiberális társadalmaknak nincs helyük az EU-ban

Német Európa-ügyi államtitkár: Illiberális társadalmaknak nincs helyük az EU-ban