A szép-emberit akartam megírni, azt, amit az én túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány-emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással

– vallja a film alapjául szolgáló könyvéről, a Férfiidők lányregényéről F. Várkonyi Zsuzsa. Ehhez hűen tartja magát második nagyjátékfilmjében Tóth Barnabás is: egy gyönyörű emberi történetet mesél el, amely ott kezdődik, ahol a holokausztfilmek végződnek (az igen alulértékelt Gárdos Péter-film, a Hajnali láz talán az egyetlen ilyen), amely úgy szól a sötét ötvenes évekről, hogy szinte észre sem vesszük. Amelynek fókuszában két ember túlélése, alig felfogható traumájának feldolgozása áll.

Az egyik Aladár (Hajduk Károly), középkorú nőgyógyász, akinek két gyereke és felsége odaveszett, ő viszont túlélte a holokauszt borzalmait. Magába fordul, nem beszéli ki a történteket. A másik, Klári (Szőke Abigél), a cserfes kamaszlány, aki szüleit veszítette el ugyanúgy, ám erről ő tudomást sem akar venni, várja őket haza. A film kettejük fura, bensőséges kapcsolatát mutatja be.

Egy ilyen téma feldolgozásában azért, valljuk be, van némi veszély. Egyrészt könnyen válhatott volna sírós-csöpögőssé a sztori, másrészt az érett férfi és az éppen érő lány kapcsolata akár elkanyarodhatott volna valamiféle Lolita-irányba is, ha viszont teljesen negligálják a férfi-nő viszonyt, akkor hiteltelenné válik. Tóth Barnabás sikeresen kerülte el mindegyik csapdát.

A film kicsit sem lett csöpögős, sőt a súlyos téma ellenére sokszor kifejezetten derűsnek is mondható. Ez legfőképp Klára karakterének, és az őt alakító Szőke Abigélnek köszönhető (az amúgy tavaly érettségizett színésznő feltűnt már a Martfűi rémben vagy az X- A rendszerből törölvében is, de ez az első igazán nagy szerepe), aki hozza azt a típusú, mindenbe belekotnyeleskedő, a dolgokat idegesítően mindig néven nevező, kifejezetten okos és cserfes lányt, akinek egyben nagyon mély fájdalmai, rémálmai vannak, aki a szeretetért, egy ölelésért bármit megtenne.

Ahogy a rendező fogalmazott, minden filmben fontos, hogy legalább egy karakternek legyen energiája. És Szőke Abigél ilyen szempontból telitalálat, tele van energiával, hol megnevettet, hol meghat, hol felráz, hol bújós kislány, hol kacér nő. Beszólásai, kérdései – szóljanak azok egy szakadt pulcsiról, vagy a “miért élünk?” kérdésről – mindig meglepik a partnerét és persze a nézőt is. Ahogy a filmben is elhangzik: “5 és 70 éves között bármennyi tud lenni”, aki – mint egy ízben kifejti – nem hisz Istenben, így nem kell haragudnia rá.

Kell is ez az energia, mert az érzéseit magába záró, a múltat feldolgozni nem képes, munkájába és orvosi lapok olvasásába menekülő hallgatag nőgyógyászt kell ezzel ellenpontoznia. Hajduk Károly (A martfűi rém, Félvilág) szerepében épp ez lehetett a legnagyobb kihívás: rezzenéstelen arccal, a dolgokat alig-alig kimondva kellett végigjárnia azt az utat, amely a mindenről lemondó, önmagába zárkózó orvostól az újra szoros emberi kapcsolatokra képes férfiig húzódik.

A film Klára és Aladár kamaradrámája, rajtuk kívül alig van szereplő (főleg Nagy Mari és Lukáts Andor alakítanak emlékezeteset), a kis lakásukon kívül alig van más helyszín. Az Akik maradtak minimál költségvetésből, tévéfilmnek készült, de Tóth ezt a korlátot átfordította a maga javára. Nincsenek az 40-es évek végi, 50-es évekbeli romos fővárost bemutató nagytotálok, nincsenek korabeli járművek, nincsenek statisztahadak. A történet a két főszereplő arcán, rezdüléseiken játszódik.

Ami a környezetből azért mégiscsak látszódik a filmben, azt aprólékosan, részletgazdagon dolgozta ki – talán egyik utolsó munkájaként – a díszletekért felelős Rajk László és a meleg, de kifejezetten telítetlen színekkel dolgozó operatőr, Marosi Gábor.

Kár, hogy egyes dramaturgiai elemek nem ennyire kidolgozottak. Nem teljesen világos például az sem (vagy mondjuk úgy, túlságosan a nézőre van bízva), hogy pontosan hogyan és miért kezdődik a két főhős kapcsolata: egy vizsgálat után miért is megy vissza a lány az orvoshoz. De nem biztos, hogy erőltetni kellett volna Klára családi visszaemlékezéseit sem, anélkül is ott van minden a lány szemében, szeretetkeresésében.

Hogy visszatérjek a Lolita-effektusra, ezzel viszont a rendező tudatosan és jól egyensúlyoz, így tart fenn végig egy ilyen típusú feszültséget, amely végül a film egyik kulcsjelenetében oldódik meg, de most erről nem árulnánk el többet. Mindenesetre vannak a filmbéli történetben a fura pár kapcsolatából eredő félreértések, és gyanítom, akár a nézőtéren is lehetnek majd.

Látszik, hogy a történelmi hátteret meg is akarja mutatni Tóth, meg nem is, hogy ne nagyon zavarjon be a sztoriba. Ez a bizonytalanság, sajnos, érződik a filmen. Bár bekúsznak a titkosszolgálatok, a rendszerhű házmesterek vagy tanerők egy-egy pillanatra a történetbe, nem nagyon jön át az 50-es évek fortélyos félelme. Még akkor sem, amikor konkrétan ÁVÓ-sok jelennek meg a házban. Amennyire el tudják hitetni a főszereplők, milyen élet-halál kérdés számukra másikkal való szeretetkapcsolat, annyira nem tudták elhitetni, mennyire félnek ebben az élet-halál jelenetben.

Kár ezekért a bakikért, mert alapvetően egy nagyon emberi, szívmelengető történetet láthatunk, két zseniális főszereplő jutalomjátékával arról, hogy a legnagyobb tragédiákat, traumákat is túl lehet élni, ha van kihez kötődni.

Semmi formai újítás, semmi eredeti látvány, csak egy hagyományos, történetmesélős film, mondjuk ahogy azt Bergman vagy Szabó István tudta. Utóbbi mindig hangsúlyozza is, hogy a film formanyelvének legfontosabb egyedisége, amelyet semmilyen más művészeti ág nem tud, az az, hogy képes közeli képeken megjeleníteni az arcokat, azok minden rezdülését, és akár így elmesélni nagy történeteket.

Tóth Barnabás ehhez az alaphoz nyúlt vissza már a tavaly Oscar-közelbe jutott Susotázs vagy a neten elképesztő nézettséget elért Újratervezés című kisfilmjeiben is, és most ezt járatja csúcsra.

Kérdés, mire lesz ez elég a 2020-as Oscaron.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: