Amikor egy focista hozza kínos helyzetbe a miniszterelnököt
Marcus Rashford a Manchester United egyik legnagyobb fiatal tehetsége, de könnyen lehet, hogy egyszer majd nem a góljai miatt fogunk emlékezni rá, hanem azért, mert felrázta a brit politikai elitet.
Az igazán nagy labdarúgók befolyásosságát talán nem kell ragozni: nemzetgazdasági tényezők, nemzetkulturális jelenségek, akik egyetlen mozdulatukkal képesek meghatározni egy-egy ország aktuális lelki állapotát.
Vannak, akik ezeken a mozdulatokon átlépve is képesek hozzátenni egy nemzethez – és nemcsak az emberek lelki, hanem a fizikai jóllakottságához is. Marcus Rashford, a Manchester United csatára még csak 22 éves, de ezen a téren már figyelemre méltóan sokat letett az asztalra, így ezekben a komor időkben érdemes megismerni a történetét.
Amikor egy-egy embert meg akarunk érteni, vagy meg akarjuk fejteni a személyiségét, nagyon gyakran anekdotákra, történetekre támaszkodunk, és Rashford élete bővelkedik ezekben. Vegyük például a sztorit a siket fiúról, aki év elején levelet írt a Manchester United játékosának, hogy meghívja őt egy szavalóverseny zsűrijébe. A költészet – ebben a formájában legalábbis – nem feltétlenül természetes közege egy labdarúgónak, de Marcus Rashford nem egy átlagos labdarúgó. Természetesen elment a versenyre, sőt mivel az osztályban mindenki siket volt, valamennyit elsajátított a jelnyelvből is, hogy közösen tudják kibeszélni a verseket.
Egy osztálynyi gyereknél azonban sokkal többen köszönhetnek Marcus Rashfordnak egy fontos közéleti – számukra húsbavágó – eredményt, a labdarúgó ugyanis az elmúlt napokban azzal került a címlapokra, hogy – sporthasonlattal élve – kicselezte Boris Johnsont, és egy bombagólt rúgott a kapujába. Egész pontosan sikerült rávennie (sőt rákényszerítenie) a brit miniszterelnököt arra, hogy a korábbi álláspontjával és döntésével szembefordulva meghosszabbítsa a rászoruló gyerekek ingyenes étkeztetési programját.
Manchester ♥️ pic.twitter.com/9uGfXCXlIp
— Marcus Rashford (@MarcusRashford) June 20, 2020
Az ebédtámogatás rendszerét a koronavírus-járvány alatt vezették be, a karantén idején a rászoruló családok hetente 15 font értékű voucherből tudták kifizetni a gyerekeik étkeztetését. Ez nagyon sok család számára komoly segítség volt, Boris Johnson azonban úgy ítélte meg, hogy a karantén végével a programra sincs már szükség.
Marcus Rashford először a Twitteren próbálta meg elmagyarázni, hogy ez nem így van.
„Amikor a hűtőhöz mész, hogy kivedd a tejet, gondolj egy pillanatra annak a körülbelül 200 ezer gyereknek a szüleire, akik úgy keltek fel aznap, hogy nem tudtak mit enni adni nekik” – igyekezett a döntéshozók fantáziájára hagyatkozni.
Bár több politikus, köztük Sadiq Khan londoni polgármester is támogatta Rashford javaslatát a program meghosszabbítására, a kormány első körben még keménykedett, és lesöpörte az asztalról. De Marcus Rashford nem az az ember, aki ne tudna megfordítani egy vesztésre álló meccset. Tovább lobbizott, mozgósította a Twitter-követőit (mind a csaknem hárommilliót), és nyílt levelet írt a képviselőknek.
És győzött.
A brit kormány megadta magát, és bejelentette, hogy a nyári szünetben is biztosítják az étkeztetést a rászoruló gyerekek számára. És még Boris Johnson is köszönetet mondott neki.
A döntésnek köszönhetően 1,3 millió brit iskolás juthat ételhez, vagyis az összes állami oktatásban tanuló gyerek 15,4 százaléka.
A hátraarcot egyébként mindössze néhány órával azelőtt hajtotta végre Johnson kormánya, hogy elkezdődött volna a vita, ahol amellett érveltek volna, hogy az éhező gyerekek ne kapjanak több támogatást a tanítás végét követően. Vagyis – bár több konzervatív képviselő is tiltakozott a program megszüntetése ellen – elég egyértelmű, hogy Rashford nyomásának nagy szerepe volt abban, hogy a kormány végül nagyon gyorsan megváltoztatta az álláspontját.
Az Independent rögtön a világ egyik legbefolyásosabb sportolójának nevezte a 22 éves játékost, aki egy kis világosságot hoz ezekbe a sötét időkbe.
De nem ez az akció volt az első, amelyben kibontakozott Marcus Rashford társadalmi felelősségvállalása. Manchesterben a hajléktalanok megsegítésére sietett, a járvány alatt jótékonysági szervezetekkel fogott össze, hogy a rászorulók élelemhez jussanak, és húszmillió fontot gyűjtött össze a számukra. A gyerekeknek pedig virtuális tornaórát tartott. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a karanténból ne hozta volna ki a legtöbbet.
Great fitness session today with @MarcusRashford @ArmthorpeWolves pic.twitter.com/AgKkhdvRL3
— Kirsty Ashurst (@AshurstKirsty) June 10, 2020
Marcus Rashford még csak 22 éves, de a Guardian már azt írja róla, hogy a közéleti tevékenységével és a hangjának az erejével már most többet ért el, mint amennyit valaha a lábával fog. Mint ahogy a miniszterelnök sarokba szorításával arra is emlékeztetett, hogy a labdarúgás befolyása túlmutat önmagán. Mármint nem abban az értelemben, ahogy a stadionokkal teleszórt Magyarországon, hanem hogy képes egy jó ügy érdekében a mozgósításra, és az erők, az emberek egyesítésére – ami akár giccsesen és nyálasan is hangozhat, de azt senki sem vitathatja, hogy Marcus Rashford a labdarúgás képviseletében pont ezt tette.
Mindezt úgy, hogy alapjáraton ő mégiscsak a labdarúgáshoz ért, nincs politológiai vagy kommunikációs tapasztalata, innen nézve pedig még lenyűgözőbb, hogy 22 évesen véghez vitt egy olyan dolgot, amire sokkal dörzsöltebb és rutinosabb politikusok sem feltétlenül képesek.
Ehhez azonban kellett tapasztalat, csak épp sokkal személyesebb jellegű. Marcus Rashford ugyanis úgy állt bele ebbe a problémába, hogy maga is tudta, mit jelent éhesnek lenni. Mások jóindulatára szorulni. Rászorulónak lenni. És Rashford nem habozott felhasználni a saját tapasztalatait, hogy meggyőzze a döntéshozókat. A képviselőknek írt levelének valószínűleg helye lesz a politikai kommunikációs nagykönyvben is.
Többek között azt próbálta megértetni, hogy a körülötte lévő közösség kedvessége és nagylelkűsége nélkül ma nem lenne az, akinek a világ látja: a Manchester United 22 éves sztárfocistája, aki mellesleg azt csinálhatja, amit igazán szeret.
Hiszen az őt – négy testvérével együtt – egyedül nevelő édesanyja teljes állásban is csak minimálbért kapott, ami sokszor nem volt elég arra, hogy minden nap étel kerüljön az asztalra. „A rendszert nem úgy építették fel, hogy az enyémhez hasonló családok boldoguljanak, bármennyire keményen is dolgozott az anyám” – írta a levélben, beazonosítva a problémát.
Felidézte, hogy milyen gyakran szorultak élelmiszersegélyre, ingyenétkeztetésre és úgy általában a szomszédok, az edzők, a közösség jóindulatára. Leírta azt is, hogy évről évre a szegénykonyháról vitték haza a karácsonyi vacsorát.
Ha a képviselők még ebből sem értenék, előhúzott a levélben egy focis illusztrációt, miszerint két Wembley-stadion sem lenne elég, ha meg akarnák tölteni az éhező gyerekekkel. Majd szintet lépett, és bevitte a győztes találatot:
Ez nem a politikáról szól, hanem az emberségről.
Hiszen az alsóbb osztálybeli családból származó fekete férfiként lehetett volna ő is csak egy statisztikai adat. Ehelyett az édesanyja önzetlen gondoskodásának, a szomszédok és edzők segítségének köszönhetően ma már csak a gólok statisztikája érdekli. Innen pedig talán érthető, hogy miért használja a hangját és az ismertségét arra, hogy segítséget kérjen a rászorulóknak.
A levélben ott van a szegénységen kívül még egy fontos jelző, a fekete.
Marcus Rashford nemcsak a szegénységet érti, hanem a rasszizmust is, a közéleti-társadalmi munkája pedig már ezen a területen is elismerésre méltó.
Az, hogy a karantén után a Premier League-be visszatérve az első meccsén a Manchester United csatára letérdelt, olyan gesztus volt, amelyet nemcsak a másokért való felelősségvállalás, hanem a saját trauma is táplált.
Amikor tavaly augusztusban nem sikerült belőnie egy büntetőt a Crystal Palace ellen, a szurkolók rögtön rasszista támadásba kezdtek a Twitteren, mint ahogy szintén faji alapon támadták a csapat másik labdarúgóját, Paul Pogbát is nem sokkal korábban ugyanezért. Rashford így aztán felelősségre vonta nemcsak a szurkolókat, hanem a Twittert is, amiért nem képes kezelni a rasszista hozzászólásokat.
Szóval Marcus Rashford címlapokra kívánkozó történetében rengeteg szál összefut, a társadalmi osztályok és a faji csoportok közötti feszültség és meg nem értés, a politikai vezetők valóságtól elszakadó döntései és az eredményekkel adós inkompetenciája, vagy az a felismerés, hogy talán a világnak még több Marcus Rashfordra lenne szüksége.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
