hvg.hu: Vágó István szerint azért tűntek el a televíziókból a klasszikus műveltségi vetélkedők, mert a világ, a médiafogyasztási szokások megváltoztak, és egyszerűen nincs rájuk igény. Ön is így látja?

Egri János: Egyáltalán nem. Olyan, mindenki számára játszható és érdekes vetélkedőre, mint annak idején például az én első vetélkedőm, a Játék a betűkkel volt, ma is lenne igény. Ez annak idején Franciaországban is rendkívül divatos dolog volt. És 2020-ban a francia televízió újra előveszi! Ez némileg a Scrabble társasjátékhoz hasonlított, aminek gyakorlatilag az a lényege, hogy a játékosok jól ismerjék a saját anyanyelvüket, betűkből kell szavakat alkotni. Ha mindez a televízión keresztül történik, akkor a nézők is aktívan részt vesznek a játékban, hiszen az ő anyanyelvükről van szó.

hvg.hu: De mégiscsak eltolódtak a tévés vetélkedők fókuszai a műveltségről a sokszor olcsó szórakoztatás irányába.

E. J.: A televízió szerepe nyilván megváltozott mára, jelentősége radikálisan csökkent, hiszen megjelent egy csomó új média. Ma nem tudok úgy bemenni egy helyre, hogy ne azt látnám, hogy mindenki a telefonját nyomogatja. Mi azért voltunk nagyon népszerűek annak idején, mert egyetlen televízió volt, mindenki azt nézte. Volt olyan műsorom, ami elé naponta több mint ötmillióan ültek le. Ez óriási nézettség, és óriási felelősség is. Például a Lehet egy kérdéssel több? című műsoromnak az is célja volt, hogy kikacsintson az akkori zárt diktatúrából. Akkor nem jutott hozzá senki a Paris Match-hoz, New York Timeshoz, Life magazinhoz, nyugati televíziókat sem tudtak nézni az emberek. Nem voltak képi információink a külvilágról. Ha a műsorban feltűnt egy fotó, amin mondjuk, De Gaulle a tengerparton sétál a katonai egyenruhájában, akkor ez egyfajta ablak volt egy olyan világra, amitől el voltunk zárva.

hvg.hu: Ebben az új médiavilágban is lehetne valamilyen korszerűbb formában műveltségi vetélkedő. Miért nincs?

E. J.: Elég rossz véleménnyel vagyok a jelenlegi televíziózásról. Először is: nagyon pénzcentrikus minden. A mai vetélkedők arról szólnak, hogy hogyan lehet ötmillió forintot nyerni. Például úgy, hogy 18 WC-papír-gurigát egymás tetejére teszel és ha ügyes vagy, nem billen el ez a torony. Ez is egy produkció, nem vitatom, de szellemileg nem gazdagodik vele senki. Nem hiszem, hogy ne állná meg a helyét egy igazi, mély műveltségre épülő vetélkedő. De úgy tűnik, a tévék vezetőségei nem mernek elindítani ilyen vetélkedőket. Nyilván, nem gondolják biztosan megtérülő műsornak. Ma az a fő elv, hogy legyen annyi bevétel, hogy fönn tudjunk maradni. Másrészt, míg annak idején Kudlik Júliát, Antal Imrét mindenki ismerte, ma már nagyon nehezen tudnék mondani olyan neveket, akik meghatároznak egy-egy csatornát. A televíziókban – néhány kivétellel – névtelen, arctalan emberek dolgoznak, akik bármikor lecserélhetők. Egy perc alatt elküldenek bárkit. A hiánya fel sem fog tűnni, és amíg ott van, annak sincs jelentősége.

 

hvg.hu: Normál piaci körülmények között nem ördögtől való gondolat, hogy olyan műsorokat gyártsanak, amik megtérülnek. De a közszolgálati tévéken sem igen vannak műveltségi vetélkedők, vagy ami van, az is eltolódott a showműsor irányába.

E. J.: A közszolgálati tévéket, sajnos, alig nézi valaki. Pedig az is igyekszik, ha másért nem, hogy minket mint választókat befolyásoljanak. Valószínűleg rosszul csinálják. Soha nem fogom megérteni, hogy miért a lojalitás az egyetlen szempont ma az állami tévéknél. Mindegy, hogy valaki jó vagy tehetséges, a lényeg, hogy hűséges legyen, ha pedig valaki nem elég megbízható, ne csináljon még jó műsort se. Az M1-es nézhetetlen. Miért nem csinálják meg jobban? Ha nem 18 órában menne a propaganda, csak 12-ben, máris volna hat óra jó műsorokra.

hvg.hu: A Lehet egy kérdéssel több? című műsor másról is ismert volt, igazi szállóigévé vált az „átnyújtok egy hangszórót” mondat: a rosszul válaszolók kapták a kis, piros, gömbalakú hangszórót vigaszdíjul.

E. J.: Ez a műsor még fekete-fehérben ment, pedig már lehetett tudni, hogy jön a színes televíziózás korszaka. Akkoriban a Posta vezérigazgatóságán voltam fejlesztési főmérnök, és láttam, hogyan alakul ez a trend például Franciaországban, Németországban. Tudtam, hogy Magyarországon is az lesz, csak 2-3 év késéssel. Akkor találtuk ki, hogy legyen egy olyan játék, ahol színes televíziót lehet nyerni. Ezzel mintegy elősegítve a színes televízió elterjedését. A KGST idején ki volt adva, hogy melyik ország mit gyárt, a színes televízió pont Magyarországra jutott, az Orion és a Videoton gyártotta. Megkerestem őket, az utóbbi felkarolta az ötletet. A győztesnek megvolt nyereménye: a színes tévé. Kérdeztem, hogy egyfajta vigaszdíjat a vesztesnek nem tudnának-e adni. Mondták, hogy tudnak adni hangszórót. Ezt osztogattam a kiesőknek. Azóta sem igen tudok úgy lemenni a közértbe, postára, hogy valaki meg ne jegyezze, hogy jó-jó, ha nem tudod, kapsz egy hangszórót. A dolog túlnőtt a saját keretein, ikonná vált. Azt is díjaztuk, akinek nem sikerült nyerni. Ő hazavitte, összekötötte a rádióval és például a konyhában is tudta hallgatni az adást. Ez ma már nevetségesnek hangzik, de az akkori technikai fejlettséghez képest jelképpé tudott válni.

hvg.hu: Ezeket a vetélkedőket ön találta ki?

E. J.: Igen. A manapság látható vetélkedőket, show-kat mind külföldi licenc alapján gyártják, de akkoriban ez nem így volt. Mondom, akkor el voltunk zárva a világtól, még a Szabad Európa Rádiót is halkan kellett hallgatni. Ez ma már sokaknak érthetetlen. Szerencsére elmúlt ez az idő, már csak az idősebb generációk emlékeznek erre. Mondjuk, óriási különbség a maihoz képest, hogy egy idegen hatalom kezében voltunk, nem voltunk szuverén ország. Itt állomásoztak „ideiglenesen” a szovjet erők. De ennek a rendszernek 1989-ben vége lett! Mindenki fellélegzett, hogy hurrá, perceken belül utolérjük Ausztriát. Ez azonban illúzió volt, sokaknak csalódás, hogy ez nem így lett. De nem feltétlenül kell a nyugati országokhoz hasonlítani magunkat, Románia, Bulgária is lehagy minket bizonyos területeken.

hvg.hu: Most fut az HBO-n egy Kvíz című sorozat, ami egy brit vetélkedő nagy botrányáról szól, konkrétan, hogy csalással nyerte meg a fődíjat egy játékos. Magyarországon, bármely vetélkedőben ön elképzelhetőnek tartja, hogy csaltak?

 

E. J.: Nem. A magam nevében nyilatkozhatok, mégiscsak csináltam 6-8 ilyen műsort: elképzelhetetlennek tartom. Már csak azért sem, mert a kérdéseket én vittem be a stúdióba a saját öltönyzsebemben. Senki más nem fért hozzá. De meg se fordult ilyesmi senki fejében. Miért kellene mindig csalásban gondolkodni? Ráadásul akkor egyetlen egy műsort vettünk fel egy nap (nem számított a pénz, a stúdióidő), nem lehetett manipulálni.

hvg.hu: 1996-ban jött el a Magyar Televízióból az akkori leépítések során. Azóta eléggé visszavonult a nyilvánosságtól. Hogy telnek a napjai? Tényleg mind a mai napig jégkorongozik?

E. J.: Igen. Fiatal koromtól – amikor válogatott szinten is hokiztam – mind a mai napig játszom. Ez egy nagyon komplex, összetett sport, az élethez nagyon jó tanulságokat ad. Ne add fel! Állj ki magadért! És ez egy csapatjáték. Ebben te egy vagy a többiek közül, nem te vagy a legfontosabb, a többi is ugyanolyan fontos. Legyen benned alázat! És egy olyan csapatban, ahol 30-40-50 éve ismerik egymást a játékosok, olyan mennyiségű szeretet van, amit nehéz leírni. Nagyon sokat köszönhetek a jégkorongnak, anélkül sokkal kevesebb lett volna bennem a küzdőképesség az élet egyéb területein is.

De egyébként nagyon jól érzem magam a családommal, unokáimmal. El lehet velük menni utazni, vacsorázni. Nem kell nagyon nagy célokat kitűzni és akkor nem érnek kudarcok. Ha nem lesz jachtod Marbellán, az kellemetlen, de anélkül egész jól lehet még élni. Az emberek olyan célokat tűznek ki, amik eleve nagyon magasak. Ezzel magukat eleve kudarcra ítélik. Ha én azt tűzöm ki magam elé, hogy olimpiai bajnok leszek, valószínűleg nem fog sikerülni, és ez egy életen át tartó csalódást okoz. A sport egyébként abban is nagyon sokat segít, hogy a baráti körünket egybetartsuk. Nem fordul elő egy hét, hogy öten ne telefonálnának, tudok-e menni teniszezni. Persze, ki lesz még ott? – szoktam válaszolni.

 

hvg.hu: Műgyűjtőként is ismert, illetve társasjátékokat adott ki.

E. J.: A társasjátékok kiadása egy nagyon kellemes időszaka volt az életemnek. Többek között azért, mert azok a vetélkedők, amik a tévében népszerűek lettek, később otthon, családi körben játszhatóvá váltak. Ilyen volt a Kérdezz, felelek! Vagy ennek a gyerekeknek szóló változata. Ezek nagyon népszerű játékok voltak. A műgyűjtés szintén egy szerencsés vonulata az életemnek, a feleségemmel közösen már több mint ötven évvel ezelőtt kezdtük el. Az ő édesanyja művészettörténész, bölcsész volt, ő maga iparművész, így nagyon jó érzékük volt hozzá. Amire ezzel kapcsolatban büszke vagyok, hogy nem is annyira képeket, festményeket gyűjtöttem, hanem inkább embereket, művészeket. Hogy egy Barcsay Jenő, vagy Czóbel Béla kvázi elfogadott engem beszélgetőpartnernek, akivel le lehet ülni 2-3 értelmes mondatot váltani, azért nagyon hálás vagyok. De ugyanúgy említhetném Victor Vasarelyt vagy Nicolas Schöffert. Számomra tehát a műgyűjtés emberi kapcsolatokat jelentett. Egyre inkább azt látom, hogy ebből általában a világban egyre kevesebb van. Küldök egy szmájlit, küldök egy e-mailt, sms-t. Miért nem dumálsz inkább? Miért nem ülünk le egy kávé mellé?

hvg.hu: Tud küzdeni az ellen, hogy ezek az emberi kapcsolatok a virtuális világból visszatérjenek a való életbe?

E. J.: Nem érdemes küzdeni ez ellen. Ez egy áramlat, itt tart a világ. Húsz évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Az internet olyan fegyver, amit jóra és rosszra is lehet használni, de létezni nélküle már nem lehetne.