szerző:
Vándor Éva
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

A minimum elvárás a százszázalékos teljesítmény – ezzel a hozzáállással kell minden alkalommal a balettrúdhoz állniuk a Magyar Táncművészeti Egyetem növendékeinek. A Szép, zárt világ című könyvön keresztül olyan életutakat ismerhetünk meg, amelyekbe nem nehéz valamiféle rendkívüliséget belelátni.

A címben felbukkanó „ez” egy balett táncos képzése és karrierje során nagyon sok mindent jelenthet – az önfeláldozástól és önsanyargatástól kezdve az önmegvalósításon, esetleg önámításon át a színpadi eufóriáig.

©
Miből lesz a balett-táncos? Czank Lívia könyve ezt a kérdést próbálja meg körbejárni azzal a kézenfekvőnek tűnő módszerrel, hogy végigköveti a Magyar Táncművészeti Egyetem egy évét – ha úgy tetszik négy évszakát, ahogy a könyvét is strukturálja –, mégpedig a különböző évfolyamok küzdésein és sikerélményein keresztül. A HVG Könyvek gondozásában megjelent Szép, zárt világ egy naplószerű szöveg, sok-sok Instagram-kompatibilis fotóval, amelyben kis- és nagyobb diákok, szülők, mesterek és néha az intézmény falai közé szinte beköltöző szerző élményei és gondolatai jelennek meg az épp zajló események tükrében – a felvételitől kezdve a kollégiumba való beköltözésen, az órák embert próbáló gyakorlásán át a színpadi fellépésekig és versenyekig.

Kultúrafogyasztóként alapesetben ennek a hosszú útnak a sokadik állomását látjuk, amikor jegyet váltunk egy előadásra. És a jeggyel mintha az ámulatba esésre is befizetnénk, a nézőtér kényelméből nehéz ugyanis megérteni és átélni mindazt a munkát, ami egy-egy ugrásban vagy forgásban benne van. A balettnek így alakult ki egyfajta misztériuma: nézzük, de annyira nem e világinak tűnik, hogy felfogni nem tudjuk, hogyan születik meg egy-egy mozdulat. Czank Lívia könyve ezeknek a mozdulatoknak a nagyon kezdeti kialakulásába próbál meg betekintést nyújtani. Ha nem a dokumentarista eszköztárával dolgozna, akkor talán egy fejlődésregény született volna ezekből a találkozásokból, de a coming-of-age mint jelző így is végigkíséri a fejezeteket.

©

Czank Lívia, mint a könyv elején írja, a 2018/2019-es tanévben mindennap ott volt a növendékekkel a balett-termekben és a kulisszában. Látta a legkisebbek első balettóráját és a végzős hallgatók vizsgakoncertjét is. A kettő között van kilenc év, amikor ezek a gyerekek – és a családjuk – mindent egy lapra tesznek fel.

„Itt tízévesen hozunk egy döntést az életünkről. Ki az az elvetemült még rajtunk kívül, aki ilyen fiatalon ilyen komoly felelősséget vállal?!” – kérdezi a könyv vége felé a képzést már maga mögött, a karriert viszont még maga előtt tudó Horváth Péter.

A könyv egyik erőssége, hogy ebbe a különleges, egyszerre gyerekes és vérprofi világba enged betekintést, amelyben visszatérő felismerés, hogy a balett az élsport és a művészet olyan keveréke, amely akkor lesz színpadképes, ha valaki az életét teszi fel rá. Ebbe az életútba nem nehéz valamiféle rendkívüliséget belelátni, például azért, mert a balett iránti elhivatottság már öt-hat éves korban jelentkezik, a felvételiről pedig általában kilencévesen döntenek a gyerekek, meg persze a szülők – akik, mondani sem kell, szintén nagy terhet és felelősséget vesznek ezzel a nyakukba. Merthogy egy kilencéves gyerekről nagyon nehéz megmondani, hogy bírni fogja-e a fizikai terhelést, eléggé érett lesz-e a lelke a professzionális balett-képzéshez.

©

A kétkedés a szerzőben is megfogalmazódott, hogy ezek a gyerekek eleinte talán nem is tudják, hogy mire vállalkoznak, és néhány hét után jó részük biztosan abbahagyja majd a képzést, de ez a feltevés nem állta ki a valóság próbáját: a gyerekek maradtak a balettrúdnál, és egyre elszántabbak lettek.

Azt az elsők között kell megtanulniuk, hogy stabilan álljanak a lábukon – és innentől ez kicsit már az élet metaforája is. A stabilitásra szükség is van, mert a döntések súlya mintha folyamatosan nehezedne rájuk, miközben nekik épp súlytalanul kell lebegniük a gyakorlatok és a koreográfiák során.

©

A balett légiességének könnyű bedőlni, és a könyvben szó esik arról is, hogy a hozzá kapcsolódó rózsaszín álomvilág biztonságérzetet ad a gyerekeknek, de az oktatás nyilván azzal a nem titkolt szándékkal zajlik, hogy a táncból életpálya legyen. Ekkor azonban, ahogy az egyik oktató mondja a könyvben, beszélni kell a rózsaszín világ mögötti valóságról is, nem lehet tabutéma a vizsga vagy az esetleges elbocsátás sem – ezekből a beszélgetésekből egy tízévest sem kell kizárni. Hiszen később össze kell egyeztetniük azt, hogy ez a valóság fogja meghatározni a mindennapjaikat, és ahogy az egyik növendék fogalmaz:

A minimum elvárás a százszázalékos teljesítmény, de mindennap egy kicsit többet és jobban kell teljesítenünk ahhoz, hogy fejlődni tudjunk.

„Tesóm beszólt, hogy balettozom, és az milyen lányos"

A balett misztériumát részben az adja, hogy bele sem tudunk gondolni, milyen erőfeszítések árán jutnak el a táncosok addig, hogy lebegjenek a színpadon. Ezt a folyamatot próbálja a maga valóságosságában és nyersességében megragadni a Három tánc című dokumentumfilm, amelyet szombattól nézhetnek meg a hvg360-on.

És miközben az emberi test csodákra képes, sokszor nagyokat is kell küzdeni vele. Ezeknek a küzdelmeknek egy jó része – mint sok minden más az életben – fejben dől el. A könyv nem csinál titkot abból, hogy a növendékeknek sokszor mennyire ellentmondásos a kapcsolatuk a testükkel és a testsúlyukkal. A képzés során ráadásul 10 évesből 18-19 évessé fejlődnek, vagyis egy teljesen más testben hagyják el az intézményt, mint amivel megérkeztek oda.

Egy olyan területről beszélünk, ahol a felvételi részét képezi az anatómiai alkalmasság – abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az ortopédiai eltérések és más deformitások, a kötőszöveti lazaság, a csípő felépítése befolyásolhatják a mozgást, és azt is, hogy valakinek milyen kilátásai vannak profi táncosként, nem is szólva arról a megfelelő adottságok hiányában számos sérülés alakulhat ki, amit mindenki szeretne elkerülni.

©

De mivel ezek a fiatalok a testükkel is dolgoznak, nemcsak a fejükkel, a szó szoros és átvitt értelmében is érzik a súlyukat. (Ha mégsem akarnák, létezik az úgynevezett alkati figyelmeztető, amellyel hivatalossá válik az érzés.) A megszólalók őszintén beszélnek a fogyókúrás kísérletezésekről, a sokszor a mesterek által beindított vagy felerősített testképzavarokról. „De meg kell értenie annak, aki nem a mi világunkban él, hogy mindennap feszes dresszben állni a tükör előtt nagyon-nagyon nehéz. Semmi sem marad rejtve” – magyarázza az egyik növendék.

A balettben nem mindenki ugyanarról a startvonalról indul, ráadásul nemcsak a testük, hanem a képességeik is folyamatos változásban vannak.

A kicsiknek meg kell tanulniuk, hogy mi az igazi fájdalom, és mit neveznek a munkával járó izomláznak. A nagyoknak már azt kell megtanulniuk, hogy az igazi fájdalmakat ne írják felül.

©
Mind a két folyamatban nagyon fontos szerep jut a mestereknek, akiknek ezek a gyerekek testileg és lelkileg is ki vannak szolgáltatva, és akikben kénytelenek csukott szemmel is megbízni. A módszerek pedig az évek során nem mindig szolgálták meg ezt a bizalmat. A könyv szereplői sokszor csak érintőlegesen emlegetik ezeket a visszásságokat, az egyik növendék például csak azért mer mesélni – név nélkül még így is – a régi mesternőjéről, mert már nem tanít ott, de „Az az év borzasztó volt! Állandóan a hibáinkat sorolta, soha nem dicsért minket. (…) Szinte az egész évfolyam depressziós volt. Mai napig testképzavarom van” – fogalmaz meg meglehetősen súlyos vádakat.

Az, hogy meddig lehet elmenni és milyen módszereket lehet alkalmazni, a könyvben megszólaló mestereket is foglalkoztatja, és ebben a pedagógusi önvizsgálatban benne van a saját múltjuk is. „A tanításomat erősen befolyásolja, hogy milyen helyzetekben éreztem, hogy jól bánnak velem, és mikor nem. Az utóbbit kijavítva tudom átadni a lányaimnak. Nagyon őszinte vagyok velük. El szoktam mondani, hogy »Lányok, ez most vállalhatatlan volt«. (…) A mesterek kicsit pszichológusok is, nyilván megválasztom a keretet, hogyan korrigáljak, és van, amikor kőkeményen le kell szidnom valakit, de nem alázom meg, ez fontos” – jön át a generációkon keresztül közvetített hozzállás átalakulása Volf Katalin mesternő szavaiból.

©

Egy másik mesternő, Tóth Eszter is hasonló önreflexióval próbál meg tanítani. „Azt hisszük, mi már másképp csináljuk, de a tudatalattimból mégis volt, hogy előjöttek a régi minták. (…) Nem akarom ugyanazokat a negatív gondolatokat átadni, amiket én kaptam. Belépek az intézménybe, ahol van egy intézményi elvárás is, és én meg is akarok felelni ennek az elvárásnak, de

ez nem jelentheti, hogy ugyanazt a mintát kell továbbvinni.

Ami már csak azért is fontos lenne, mert egy ilyen álomnak egyébként is nagy ára van.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Alföldi Róbert, Hernádi Judit és Mácsai Pál is támogatta az SZFE-t az ITM előtt

Alföldi Róbert, Hernádi Judit és Mácsai Pál is támogatta az SZFE-t az ITM előtt

Az OTP beperelte Horvátországot

Az OTP beperelte Horvátországot

Míg a PCR-tesztekről megy a vita, fontos változások kezdődtek a magyarországi koronavírus-szűrésben

Míg a PCR-tesztekről megy a vita, fontos változások kezdődtek a magyarországi koronavírus-szűrésben