szerző:
Tetszett a cikk?

Magyarországon első alkalommal került sor egy ipari-természeti katasztrófa hosszú távú hatásainak komplex kutatására. Pszichológus, kommunikációkutató, lelkipásztor és szociológusok bevonásával vizsgálták meg, hogy tíz évvel a vörösiszapömlés után milyen állapotban van a három érintett település, Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely lakossága. A kutatás a koronavírus-járvány hosszútávú kezelésére vonatkozóan is fontos következtetéseket tartogat.

2010. október 4-én a Magyar Alumínium Termelő és Kereskedelmi (Mal) Zrt. Ajka melletti tározójának átszakadt a gátja, és a lúgos, maróhatású vörösiszap három települést öntött el részlegesen: Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt. A katasztrófa következtében tíz ember meghalt, több mint kétszázan megsérültek, ingóságok, bútorok, családi emlékek pusztultak el, helyi vállalkozások, gazdaságok mentek tönkre, több száz ház vált lakhatatlanná, a Torna patak teljes állatvilága kipusztult, a Marcal folyó több tízkilométeres szakaszán eltűntek a halak.

©

Nem árt, ha egy ilyen mértékű ipari-természeti katasztrófa következményeivel a tudomány is foglalkozik; ennek megfelelően végezte el 2013-ban Bartal Anna Mária szociálpolitikus-szociológus, valamint Ferencz Zoltán, szociológus és közgazdász, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézetének kutatója, a vörösiszap-ömlés első társadalmi hatásvizsgálatát.

Most pedig, tíz évvel a tragédia után, ismét felvették a fonalat, hogy megnézzék: az eltelt időben milyen társadalmi, egészségügyi, pszichés, kommunikációs és közösségi változások történtek a Devecseri járásban.

Munkájukat egy kutatócsoport segítette: a Vörösiszap-kutatás 2020 nevű projektben részt vett még Fodor János plébános, Sarlós Gábor kommunikációkutató és V. Komlósi Annamária egészségfejlesztő szakpszichológus, pszichológus. 2013-ban Bartal és Ferencz összesen 360 érintett embert kérdezett meg, idén pedig – a koronavírus-járvány első hullámának idején, majd augusztusban – a korábbi személyek közül 339 emberrel sikerült ismét felvenniük a kapcsolatot. A megkérdezettek átlagéletkora 60 év volt, de online kérdőívekkel a fiatalabb, 18-35 éves korcsoportot is elérték.

Sokat elárul a társadalom és az állam traumafeldolgozáshoz való hozzáállásáról, hogy bár fontos és hasznos egy ilyen többszörösen sérült közösség, mint a vörösiszap-károsultak, sorsának alakulását nyomon követni, a kutatáshoz alig tudták összegyűjteni a szükséges anyagi fedezetet.

A vörösiszap-katasztrófa ötödik évfordulója
©

Bartal Anna Mária a kutatócsoport sajtótájékoztatóján így fogalmazott: „Rendkívül nehezen tudtuk ezt a kutatást megvalósítani. Nem nyertünk OTKA-pénzeket, így az volt a tervünk, hogy fundraisingből oldjuk meg. Mivel annak idején számos nagy cég jelentős adományokat adott a településeknek, úgy gondoltuk, hogy érdekelheti őket, hogy mi történt a helyi közösségekben az adományaikkal. Pályáztunk pénzekre az új lakótelepeken beruházó vállalatoknál, a Szerencsejáték Zrt.-nél, a Molnál. Egy kutatásnál mindig meg szokták jelentetni, hogy kik támogatták azt, de mi csak arról tudnánk listát írni, hogy kik nem támogatták. Végül egy véletlen szerencse folytán jutottunk a Társadalomtudományi Kutatóközpont támogatásához, amelyből legalább a 339 kérdezőbiztost ki tudtuk fizetni, de a kutatócsoport tagjai gyakorlatilag 10 hónapja ingyen dolgoznak.”

Kevesebbet beszélnek róla, de a szorongás nem múlt el

Mivel adott volt a 2013-as tanulmány, így az akkori állapotokat össze lehetett hasonlítani a 2020-ban rögzítettekkel. Eszerint például hét évvel ezelőtt még inkább negatív volt a megítélése a kármentő alapból megvalósult beruházásoknak. Voltak például olyanok, amelyeket a helyiek feleslegesnek tartottak (minek ide drága térkő?), az új lakóparkok felhúzása pedig belső viszályokat, irigységet szült. Míg ugyanis egyesek sokkal jobb minőségű házba költözhettek, mint ahol korábban éltek - adott esetben egy összetákolt viskóból összkomfortos kertes házba kerültek -, addig mások kénytelenek voltak az iszap által elpusztított otthonaikhoz képest egy szűkebb térben új életet kezdeni.

Mára – mondják a kutatók – csillapodtak a kedélyek: kifejezetten értékelik a helyiek, hogy például lett orvosi rendelő a devecseri lakóparkban, vagy hogy felújították az iskolát.

A katasztrófa után épült devecseri lakópark 2013. október 3-án
©

A 2013-as vizsgálat nyitva hagyott kérdése volt, hogy a devecseri, illetve a kolontári lakóparkok mennyire válnak majd szegregátummá, de úgy tűnik, ez a veszély már nem fenyeget. A devecseri lakóparkban például, amely elszigeteltebb a kolontárihoz képest, a szolgáltatásokkal ellátottság vagy a közlekedési helyzet sokat javult mostanra, és az új lakásfejlesztéseket is a lakópark közvetlen közelében valósították meg. Igaz – szögezik le a kutatók –  „a lakóközösségi, szomszédsági viszonyok számottevően gyengültek. A katasztrófa során szétzilált kapcsolatokat nem lehetett tartósan újraépíteni”.

Néhány éve még attól féltek a károsultak, hogy az ingatlanjaik oly mértékben értéktelenednek el, hogy azokat soha nem tudják majd eladni, és nem fognak tudni elköltözni. A vörösiszap egyfajta átokként nehezedik majd rájuk, amely röghöz köti őket. Ehhez képest pozitív fejlemény, hogy ma már csak az érintettek egyharmada látja ilyen sötéten a helyzetet.

Az idő múlásával nemcsak az optimizmus ütötte fel a fejét a térségben, de a katasztrófáról is egyre ritkábban esik szó az emberek között. A többség esetében már csak néha vagy egyáltalán nem beszédtéma az iszapömlés, és a megkérdezetteknek mindössze 18 százalékát foglalkoztatja még mindig napi szinten.

V. Komlósi Annamária pszichológus szerint azonban az itt élők fizikai állapota tíz év alatt sokat romlott: majdnem a duplájára emelkedett a krónikus betegségek száma, amely akkor is soknak számít, ha figyelembe vesszük, hogy egy elöregedő közösségről van szó – mondja.

Közvetlenül a katasztrófa után a stresszhelyzetre adott pszichés reakciók igen erőteljesek voltak – feszültség, félelem, fokozott éberség, alvászavarok, rossz álmok rontották a helyiek életminőségét –, és bár a stressz azóta csökkent, még idén augusztusban is majdnem mindenkinél mértek legalább egy negatív pszichés tünetet. V. Komlósi szerint a vizsgált személyek 20 százalékánál továbbra is megfigyelhető a fokozott éberség állapota, amely nyugtalanságra utaló tünet. „Azt jelenti, hogy az ember állandóan készenlétben van, folyamatosan valami veszélyt szimatol, állandóan arra készül, hogy bármikor történhet vele valami negatív”.

©

Elmulasztott lehetőség

És ha már egészségi állapot, akkor arról is szót kell ejteni, hogy szinte semmilyen részletesebb kutatás nem történt az ügyben, hogy a károsultak egészsége hogyan alakult az elmúlt tíz évben – hívják fel rá a kutatók a figyelmünket. Így azt sem tudhatjuk pontosan, hogy mikor a zagy ráömlött az emberekre és környezetükre, az hosszú távon okozott-e a szervezetükben bármilyen káros elváltozást.

Történt ugyan egy nagyobb egészségügyi szűrés a légúti megbetegedésekre vonatkozóan, de az egyéb esetleges megbetegedéseket nem regisztrálták. Bartal Anna Mária így fogalmaz: „mintha a közegészségügy és az egészségügyi kutatók lemondtak volna arról, hogy nyomon kövessék ezt a populációt.”

V. Komlósi Annamária szerint „addig nem mondhatjuk ki egészen biztosan, hogy nincs tünetszaporodás a katasztrófa következtében, amíg ezt meg nem mértük. Legalább egy ilyen átfogó szűrés kijárna ennek a közösségnek” – teszi hozzá.

A fiatalok már másképp látják

A kutatócsoport két nagyon fontos megállapításra is jutott a felmérés során. Az egyik, hogy a fiatalabb generáció fontosnak tartja, hogy a helyi közösségek megőrizzék a katasztrófa emlékét. A válaszadók többsége szerint megemlékezések leginkább azért szükségesek, mert erősítik a helyi közösségeket, és tudatosítják bennük azt, hogy a bajban ott voltak egymásnak. „Ezekben a megtört identitásokban a hősiesség, a közösségi erő megmutatása a vezető motívum, noha az emlékezésekkor még mindig zajlik egy gyászmunka is, amely az átélt megpróbáltatásokról, a veszteségekről szól” – mondja Bartal Anna Mária.

A vörösiszap-katasztrófa ötödik évfordulóján tartott fáklyás felvonulás résztvevői Kolontáron 2015. október 4-én
©

A kutatók arra is rákérdeztek, hogy a károsultak pontosan kit vagy mit tartanak felelősnek a tragédiáért. Meg lehetett válaszként jelölni a védőgát rossz állapotát, a környezetvédelmi hatóságokat, de a válaszadók most is és hét évvel ezelőtt is az elsődleges felelősnek a Mal Zrt.-t tartották. Ugyanakkor a fiatalabb korosztály már ezt a helyzetet is kicsit távolabbról szemléli. Ők már nem azt tartják fontosnak – derül ki a válaszaikból –, hogy magát a károkozót megjelöljék vagy megszemélyesítsék, nem arról kell szerintük beszélni, hogy ki volt a felelős, hanem hogy emberi mulasztás, tévedés, hanyagság történt.

Devecser sebei

A kutatás másik fontos megállapítása, hogy településenként eltérő mértékben sikerült feldolgozni a történteket. Úgy tűnik, hogy a sorscsapást Kolontár és Somlóvásárhely jobban ki tudta heverni, mint Devecser.

Az mindhárom helységben bizakodásra ad okot, hogy jó a helyi közösségek ellenállóképessége (rezilienciája). A kutatók ugyanis arra is rákérdeztek az embereknél, hogy szerintük mennyire képesek a saját sorsukat kézben tartani, és általában önbizalommal teli válaszokat kaptak. Ebben a tekintetben különösen Kolontáron erős a lakosság immunrendszere. „A tragédia elviselése a személyes narratívájukban valahogy úgy rögzült, hogy ők sok mindent átéltek, és ugyan sok problémájuk van, mégis viszonylag erős embereknek látják magukat” – mondja róluk V. Komlósi.

A nagyon zárt közösségként működő Kolontáron sikerült a leginkább túllépni a katasztrófa élményén, noha a katasztrófaelhárítás következtében felszínre kerülő ellentéteket (lásd.: a korábban említett irigység) elég rosszul élték meg. „Hét év dermedt állapot után, a kolontáriak a saját hajuknál fogva tudták kirántani magukat” – fogalmaz Bartal Anna Mária.

©

Somlóvásárhelyen pedig a lakosság inkább a jövőre koncentrál, mint a múlt fájdalmaira. Legalábbis a kommunikációkutató Sarlós Gábor szerint itt az emberek 98 százalékánál már nem beszédtéma a katasztrófa (ez a szám Kolontáron 85 százalék, Devecseren 63), a klímaváltozás problémája viszont, a többi településhez képest, az ittenieket foglalkoztatja a leginkább.

A legnehezebb helyzetben Devecser van, amely nagyobb település a másik kettőnél, és mélyebb problémái vannak. Az iszap itt főként a cigánytelepet öntötte el, ami Bartal Anna Mária szerint kiélezte a roma és a nem roma lakosság közötti, addig valamennyire csak látensen létező konfliktusokat. „Amikor a kártérítések történtek, akkor ezek a telepi életformát élő emberek beköltöztek a településre, ami egyrészt nagyon jó, mert megszűnt a szegregációjuk, másrészt viszont bekerültek egy zártabb közösségbe, ahol nem a sajátjaikkal voltak együtt. Ez mind a két oldalon feszültséget okozott.”

Így aztán a legnagyobb arányban Devecserről költöztek el az emberek a katasztrófa után, főként a nem roma lakosságból történt elvándorlás. Ennek az lett a következménye, hogy a 70-es években még erős értelmiségi közösséggel bíró Devecser maradék intellektuális rétege is elszivárgott Ajkára vagy a környező településekre.

©

Az új házak nem orvosolnak minden problémát

Devecser példájából is látszik, hogy míg a településeket infrastrukturálisan rendbe tették, a szociális, közösségfejlesztési segítségnyújtás elmaradt. A katasztrófáknak és az elhárításuknak hosszútávú, káros következményeik lehetnek, és ebben a térségben a sérült közösségek egészségügyi, pszichés, társas kapcsolati jólétének rehabilitációjával nem foglalkoztak kelőképpen. Pedig erre ugyanakkora hangsúlyt kéne fektetni, mint a fizikai környezet helyreállítására.

Ezt pedig már csak azért sem árt észben tartani, mert jelenleg is egy katasztrófa közepén járunk, amit úgy hívnak, hogy koronavírus-járvány. A kutatók emlékeztetnek az analógiára: most még a katasztrófaelhárítás fázisában vagyunk, de ez hosszútávú változásokat fog generálni gazdasági, közösségi szinten, a családi és társas kapcsolatainkban. Nem árt már most felkészülni arra, hogy ezeket a sérüléseket ki és miként fogja helyrehozni egy, öt vagy tíz év múlva.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Jön az Iron Maiden

Jön az Iron Maiden

Boltokban árulja fedélzeti menüjét a Finnair

Boltokban árulja fedélzeti menüjét a Finnair

Nőhet a bolti bírság a maszkviselési szabálysértés miatt

Nőhet a bolti bírság a maszkviselési szabálysértés miatt