…nagyon kitűnő iskola ez… Az egész fölött a legjobb értelemben vett német humanista világszellem lebeg, a régi német erények szelleme, az új német hibák nélkül. Van külön magyar oktatás is és nem vettem észre, hogy a magyar művelődés tekintetében visszamaradnának a gyerekek a hivatalos oktatási nyelv keretei közt

– írta Karinthy Frigyes 1932-ben a Damjanich utca 4. szám alatt működő Német Birodalmi Iskoláról, amelyet történetesen jól ismert, hiszen Ferenc fia is oda járt és okozott pimaszságával sok kellemetlen percet a tanároknak. Igaz, két évvel korábban az Ellenzék című lapnak Karinthy kifejtette, hogy az iskola „az asszony ötlete volt”. A Lágymányoson élő író szerint a „cél mindenesetre nemes. A fiú meg fogja tanulni a legszebb német nyelvet, viszont belé pusztulhat abba, hogy a fél életét villanyoson tölti”.

 

A Damjanich utca 4. pont az az épület, amellyel Niedermüller Péter polgármester úgy akart nemrég politikai babérokat aratni, hogy azt gyorsan felajánlotta az SZFE-ről kiebrudalt, egyesületbe tömörülő színművészetiseknek, de ezzel kiszorítva onnan egy zeneiskola növendékeit. Végül a Freeszfe visszalépett, átengedve az épület használatát a zeneiskolának.

Az, hogy egy jól működő oktatási intézmény fokozatosan ellehetetlenül, amint ott nem a szakmaiság, az autonómia lesz az első, hanem beszivárog a politika, nem újdonság. Nem a Színház- és Filmművészeti Egyetem az első ilyen. És nem is a Molnár Antal Zeneiskola, amelynek a politikai térbe keveredése tehát egy méltánytalan válasz volt egy politikai méltánytalanságra.

Jól mutatja ezt Papp Gábor Zsigmond Iskolák és rendszerek című dokumentumfilm-trilógiája is, amelyben a Gorkij Iskola, az Eötvös Collegium és a Német Birodalmi Iskola történetét dolgozza fel. Mindhárom oktatási intézmény kiváló színvonalú, nagy hírű iskola volt, mindhármat a politika tette tönkre.

Darvas Iván és Szentágothai János iskolája

A Damjanich utcában működő Német Birodalmi Iskola (Reichsdeutsche Schule) története a magyar oktatás-, kultúr- és társadalomtörténet igazi kuriózuma, és nemcsak azért mert ebbe az iskolába járt többek között Darvas Iván, Gimes Miklós, Kornai János, Székely Éva vagy Szentágothai János, és nemcsak azért mert korának legmagasabb színvonalú oktatási intézményei közé tartozott, hanem azért is, mert – neve ellenére – az egyik olyan iskola volt Budapesten, amely a végsőkig dacolt a nácizmus eszméjével a 30-40-es években, és amíg lehetett a zsidótörvények ellenére is oktatta a zsidó családok gyerekeit, sőt a nyilas-korszakban, az épületre kitűzött horogkeresztes zászló védettségében még bújtatott is sokakat a keretlegények elől.

A most újra reflektorfénybe került épületet lakóháznak tervezte és építtette 1894-95-ben egy XIX. század végi ismert építész, Jamniczky Lajos. Saját magának és testvérének Lipótnak szánta az egyemeletes, udvaros, eklektikus stílusú házat, a kapubejáró felett díszes „hasas korláttal” ellátott erkéllyel. Azonban e funkcióját nem sokáig tartotta meg, mert ezt szemelte ki magának az 1908-ban induló, kezdetben heves elutasítással kísért, eredetileg a németajkú reformátusok által kezdeményezett Német Birodalmi Iskola.

A „birodalmi” jelző az iskola nevében tehát egyáltalán nem a hitleri Harmadik, hanem a Vilmos császári Második Birodalomra vonatkozott. Az iskola először az Alkotmány utcában, majd a Kálmán utcában működött, de miután 1917-ben hivatalosan elismerték az iskolát működtető egyesületet (Verein „Reichsdeutsche Schule”), az már megvásárolhatta magának a saját iskolaépületét, Jamniczkyék egykori lakóházát.

Nem volt Hiszekegy

Az iskolát eredetileg a Magyarországon ideiglenesen, gazdasági vagy diplomáciai posztokon kiküldetést teljesítő német állampolgárok gyermekeinek szánták, de 1923-tól már magyar állampolgárságú gyerekek is felvételt nyerhettek. Mivel nagyon jó hírű, magas oktatási színvonalú intézménynek számított, a fővárosi nagypolgárság – amely ki tudta fizetni a tandíjat – is szívesen adta ide a gyerekét. A kezdetben csak alapiskola 12 évfolyamos középiskolává bővült, 1925-ben a tanulók száma már átlépte az ötszázat.

Kende Péter szociológus az Educatio folyóiratnak adott 2009-es interjúban így magyarázta az iskola népszerűségét:

…mivel a magyar iskolarendszer konzervatív és vaskalapos volt, s a két világháború között már egy meglehetősen primitív nacionalizmus dominált sok vonatkozásban, a Birodalmi Iskola liberális szelleme vonzerőt jelentett. A legtöbb iskolában a reggel azzal kezdődött, hogy »Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában.« Ez a német iskolában nem volt így. Számos dolog, ami a magyar iskolákban, hogy úgy mondjam, »bosszantotta« a liberális felfogású értelmiséget, a német iskolából hiányzott. Ez volt az oka – és nem az elitképzésre gondoltak, és nem a kapcsolati tőkére, ami egyébként is egy modern fogalom.

Papp Gábor Zsigmond már említett dokumentumfilmjében (A birodalom iskolája) is nyitott, toleráns, befogadó szellemű, az összetartó közösség fontosságát hangsúlyozó pedagógiai alapelvekről mesélnek a filmben megszólaló egykori diákok és tanárok. Már az is különlegesnek számított a két világháború között, hogy koedukált volt az iskola, az még inkább, hogy a magyar, német, osztrák gyerekek mellett több mint egy tucat nemzethez tartozó családok gyerekei jártak itt együtt. A diplomaták mellett volt mérnök, orvos, tanár, hivatalnok, katonatiszt, gyáros, nagykereskedő, igazgató szülő is. 

Német nyelven folyt az oktatás, nagyjából német tantervek és tankönyvek szerint, de magyar irodalmat és történelmet is magas színvonalon tanítottak. A tanulás mellett sokat kirándultak az osztályok, fontosnak tartották a színházi foglalkozásokat, a mindennapos testnevelést. Szigorú tanárokról mesélnek az egykori diákok, akik e mellett nagyon is emberségesek voltak, figyeltek a gyerekekre.

„Minden ember ember, és minden ember annyit ér, amennyit ki tud hozni magából”– Rényi Marianne újságíró arra emlékszik, hogy ez volt az egyik legfontosabb, amit itt tanult. Az olimpiai bajnok úszó, Székely Éva pedig azt emeli ki, hogy „azt kellett tudni, hogy hol találom meg. Nem kellett mindent bemagolni, hanem azt kellett tudni, hogy hol lehet utánanézni a lexikonban annak a dolognak”.

Rabbi a Német Birodalmi Iskolában

A különböző vallású gyerekek különböző hittanórákra járhattak, a zsidó diákok például Léderer rabbihoz. Az egyik egykori diák, Kende Éva biológus – édesanyja 30-as évek végi levele alapján – azt állítja, hogy a tanulók 40 százaléka volt zsidó, 20 százaléka pedig kikeresztelkedett zsidó.

A tantestület német tagjai többnyire nyitott, toleráns gondolkodású pedagógusok voltak, a tanítványok szerint a hitleráj elől próbáltak a számukra nagyobb szabadságfokot jelentő, Berlintől jó messze működő intézménybe kerülni. Politikailag itt még semlegesek maradhattak. Az iskola vezetői, Friedrich-Karl Hublitz, majd Peter Rettig és Friedrich Lange – mint az Orosz László tanulmányából is kiderül – kifejezetten passzívak voltak: óvakodtak a fogadó állam és az itteni német kisebbség közötti (pl. a kisebbségi iskolák sorvasztása ügyében fellángoló) nemzetiségpolitikai küzdelmekben állást foglalni, továbbá igyekeztek a legkevésbé sem úgy feltűnni, mintha a német birodalmi célok hordozói és előretolt bástyái volnának. Amíg tudtak ellenálltak Berlin elvárásainak, hogy az iskolának nemzetiszocialista arculatot adjanak, és később is sokszor csak látszólag idomultak ehhez.

Az erősödő antiszemitizmus, jobbra tolódás valamennyire beszivárgott az iskolába is, de igyekeztek ezt elfojtani. Egyszer valaki horogkeresztet festett a falra, mire az igazgató kifakadt, hogy „ebben az iskolában nincs politizálás! Ha a dolog ismétlődik, a tettest kicsapjuk”. Nem is ismétlődött meg többet. Amikor elkezdődött a háború, összeverekedett egy kínai és egy japán diák. Az igazgató, miután szétválasztották őket, azt mondta:

Vegyék tudomásul, hogy mindenki egyforma, ha még egyszer előfordul, hogy valaki akár nemzetiségi, akár vallási szempontból bántani mer bárkit, azonnal repül az iskolából.

Göringnek álltak sorfalat a zsidógyerekek is

A nácik persze saját iskolának tekintették így is az intézményt, annyira, hogy abba a Budapesten tartózkodó Von Neurath külügyminiszter, vagy Baldur von Schirach, a Hitlerjugend – később a Nürnbergi perben elítélt – vezetője, sőt maga Hermann Göring kancellárhelyettes is ellátogatott. Az iskola diákjai szépen felsorakoztak a tiszteletükre, a német diákok – az iskolában is tessék-lássék működő – Hitlerjugend egyenruhában, a többiek csak a legszebb ruhájukban. És a többiek között nemcsak olyanok voltak, mint mondjuk Fütterer légügyi attasé lánya, hanem számos olyan diák is, aki a faji törvények hatálya alá esett.

Bár az iskolából az izraelita vallásúaknak a magyar zsidótörvények elfogadásakor menniük kellett, de a kikeresztelkedettek maradhattak. „Szinte hihetetlennek tűnik – idézi föl Ernst Kleinschmidt, az egykori tanár a filmben –, hogy még 1944 áprilisában is, amikor az amerikaiak már Budapestet bombázták, az iskola sok zsidó származású gyerek számára állított ki érettségi bizonyítványt. Ezeknek a diákoknak néhány nappal később, a német SS-csapatok budapesti bevonulását követően már Dávid-csillagot kellett viselniük.”

Az érettségi vizsga – saját hatáskörben történő – előbbre hozása a tanulmányok lezárásának lehetőségét jelentette e diákoknak, az viszont, hogy a beinduló deportálások során (nem kis kockázatot vállalva) az iskola pincéiben bújtattak sokakat, még többet, az életet jelentette néhányuknak – írja Orosz László a tanulmányában.

1944. október 10-én egy bombatámadás következtében megsérült az iskola épülete, így a követség utasítására a tanári kar – a teljes berendezés hátrahagyásával – elhagyta az épületet, és a német állampolgárok evakuálására biztosított különvonaton távozott az országból.

Szabad Színház és Dekoratőr iskola

A háború után a Damjanich utca 4. egy rövid ideig színháznak adott otthont, 1945-ben ebben az épületben szervezte meg ugyanis (a később többek közt A tanú című film Bástya elvtársaként ismert) Both Béla a Szabad Színház társulatát.

1952-től viszont újra iskola lett az épületből. A Vasútgépészeti Technikum (és jogutódja, a Mechwart András Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet) diákjai tanultak a ház falai közt, 1983-tól pedig a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképző Iskolának (1999-től Dekoratőr Iskola) adott otthont, egészen annak 2007-es megszűntéig.

A pestbuda.hu kiderítette, hogy az épület ingatlan tulajdoni lapja szerint az iskola 2004-ig az államé volt, ekkor került a Fővárosi Önkormányzat tulajdonába, majd 2010-ben cserével jutott hozzá az Erzsébetvárosi Önkormányzat. További érdekesség, hogy az ingatlannak ma sem kizárólagos tulajdonosa a VII. kerületi önkormányzat, a telekből ugyanis 2017-ben 564 négyzetmétert megvásárolt a Budapest-Fasori Református Egyházközség. A földhivatali nyilvántartás szerint így az ingatlan most az önkormányzat és az egyházközség osztatlan közös tulajdonában áll.

Az iskolaépületről az erzsébetvárosi képviselő-testület 2018. február 14-i ülésén úgy döntött, hogy abban a Molnár Antal Zeneiskola kapjon helyet, amely jelenleg a kerület több épületében, szétszórtan működik. Ennek megfelelően újították fel (többek közt zeneszobákat, próbatermeket, hangolóhelyiséget alakítottak ki, hangszigetelt ajtókat, ablakokat építettek be). A felújítás és átalakítás 2019-ben be is fejeződött, ám az új önkormányzat az épületet nem adta át a zeneiskolának.

A használati jogot gyors pályáztatással a Freeszfe kapta meg, amely viszont miután kiderült, hogy kitúrták volna a zeneiskolát, arról lemondott. Ősztől tehát valószínűleg újra gyerekek járnak a Damjanich utcába tanulni, csakúgy mint 1917-től sok évtizeden keresztül.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: